Keresztény szemmel

Mikszáth Kálmán Különös házasság címû regényének van egy sajátos, teológiai tartalmú epizódja. Ennek szereplõi megegyeznek abban, hogy aki elõbb távozik el az árnyékvilágból, tájékoztatja majd a másikat arról, mi a helyzet odaát. Meg is jelenik az eltávozott koma a barátnál, és közli, hogy sem úgy nincs, ahogy egyikük, sem úgy, ahogy másikuk elképzelte.

Kemény lecke az egyházi esztendõ utolsó három hete, az ítélet, a reménység és végül az örök élet vasárnapja. Elérkezünk a küszöbig, nincs tovább. A globalizáció, többek között a globalizált világvallások korában a legnagyobb vízválasztó az istenhívõk és az istentagadók között képzõdik. Hosszú folyamat még a valódi ökumenizmus, a keresztény egység megteremtõdése, de bizonyos, hogy bekövetkezik majd, és ezt kell, hogy kövesse az istenhívõk egyfajta konszenzusa.

Ennek fontos eleme az örök életbe vetett hit. A tudomány fejlõdése inkább megerõsíti ezt, mintsem cáfolná. Ahogy az evolúció nyomán a földön megjelenõ ember születésétõl haláláig átéli az emberiségnek a teremtéstõl az utolsó ítéletig vezetõ útját. Mindez a hit kompetenciája, hiába szeretnénk Mikszáth hõseihez hasonlóan megismerni, mit is jelent pontosan, amikor vallást teszünk a test feltámadásáról és az örök életrõl.

Az õskeresztényeknél, az elsõ gyülekezetekben igen erõs volt az az érzés, a reménység, a bizonyosság arról, hogy még az õ életükben visszatér a feltámadott Jézus, bekövetkezik az utolsó ítélet. Ez a várakozás tükrözõdik Pál apostol leveleiben is. Ezért is szolgálhattak példaként a következõ nemzedékek számára, és üzenetük érvényes ma is, hiszen arról szólnak, mit jelent az utolsó ítéletre való várakozás, hogyan kell élni, illetve mit jelent az örök élet reménysége. Így válik a földi lét vége valaminek a kezdetévé.

Az elsõ századok keresztényüldözései látványossá tették a földi élet nyomorúsága és az örök élet ígéretének szépsége közötti különbséget. De a következõ századokban is jellemzõ volt, hogy minden nemzedék készült arra, hogy az õ életében következik be az utolsó ítélet. A szegényeket, a járványokkal, éhínségekkel sújtottakat pedig éltette az örök élet reménysége.

Az õsi üzenet ma is élõ, sõt markánsabbak a kontúrok, de megváltoztak a hangsúlyok. Azzal, hogy a fejlett világ embere esélyt kapott arra, hogy megélje a számára biológiailag lehetséges százhúsz- százötven évet, egyben az is nyilvánvaló, hogy az elmúlás továbbra is az élet része, efölött nincs hatalmunk. És a betegségek, a testi bajok legyõzésében aratott részsikerek még inkább kiemelik a lélek nyomorúságait. Akárcsak a jólét csapdái. Erõteljesen szól az ige: mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?

Megváltoztak a hangsúlyok. Megnõtt a földi élet jelentõsége. Szabad, lehet, kell jót tenni. Azért is nagyon jó, hogy a katolikus és az evangélikus egyház Augsburgban kinyilvánította egyetértését a hitbõl való megigazulást illetõen, mert így kikerültünk abból a csapdából, amelyet a cselekvõ kereszténységtõl való félelem jelentett. Az attól való félelem, hogy úgy tûnhet, áldozatkész életvezetéssel érdemesnek tartjuk magunkat, bûneink ellenére, az üdvösségre. Csak Krisztusban van üdvösségünk, de éppen ezért fel vagyunk szabadítva a jóra. Nem a mi kisiskolás logikánk szerint, hogy aki jó gyerek, jól tanul, azt megdicsérik, de bizonyos, hogy az Úristen számon tartja, hogyan élünk.

Érzékeny egyensúly, az utolsó ítéletet tekintve különösen, a hit és a cselekedetek viszonya.

Az elmúlt hét kimagasló egyházi eseménye volt a békásmegyeri gyülekezet idõsotthonának a birtokbavétele. Ezzel a gyülekezet teljesítette vállalását, amelyet másfél évtizeddel ezelõtt tett, amikor az államtól, illetve az önkormányzattól telket kapott. Templom, parókia és szociális intézmény épült. Ez utóbbi avatására tavasszal, már mûködése közben kerül majd sor, de felemelõ élmény volt múlt vasárnap az ünnepélyes birtokbavétel, az építõk és a gyülekezet találkozása. A minõségi létesítmény a Gaudiopolis nevet kapta. A név Sztehlo Gábor egykori gyermekvárosára, egyházunk legnemesebb diakóniai hagyományaira is utal. Tegyük a jót. Nem azért, hogy érdemeket szerezzünk az örök életre, hanem mert hitünk alapján ezt jelenti Krisztus követése.

Keken András mondta egyszer: „Ha netán kiderülne, hogy mindaz, amiben hiszünk, nem is így van, én akkor is Jézuspárti lennék, õt követném.”

A második világháború után mûködött Németországban egy, a földi Jézus példáját zászlójára tûzõ mozgalom. Hitünk szerves része az örök élet reménysége, ez vigasztal, amikor búcsúzunk eltávozott szeretteinktõl, de jó dolog, hogy a krisztusi példa a földi úton is meghatározó lehet. Így válnak súlytalanná pénzügyi válságok, gazdasági recessziók.

Igen, egymás Krisztusaivá kell lennünk. Így várhatjuk igazán méltóan a távozást a földi életbõl, és így éltethet tovább – útra indulókat és gyászolókat – az örök élet reménysége. Ez a nagy ívû egyházi esztendõ utolsó mozzanata, melyet ismét a Krisztusra való várakozás követ. Mert nincsen másban üdvösség.

Frenkl Róbert