A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI UTOLSÓ VASÁRNAP – Ézs 65,17–25

Megpróbáltuk-e már magyarázni a magyarázhatatlant, kifejezni a kifejezhetetlent? Azért kérdem, mert mai igeszakaszunk erre tesz kísérletet. Egyrészt megpróbálja e világi nyelven leírni, amit „szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem sejtett”, vagyis Isten ígéretét a jövendõrõl. Másrészt megkísérli szavakba foglalni ennek a jövõnek a kifejezhetetlen örömét. Az Ószövetség nyelvén próbálja kifejezni, ami valójában az újszövetségi ígéretekben hangzott el. Ezért nevezhette Luther Ézsaiást az „Ószövetség evangélistájának”. Ezért keveredik igénkben Jeruzsálem megújulása és az élet nagy ígérete. Ám mai igénk az ígéretekben bízó kifejezhetetlen örömre is hív bennünket, hogy már most ebben éljünk. Igen: ez az ige minket, sokszor fejlógató keresztényeket itt és most a reménység és az üdvösség örömére hív.

De hát – kérdezhetjük joggal – miért örülhetünk? Van-e okunk örömre? Hiszen az élet tele van szörnyûségekkel, megpróbáltatásokkal, bajokkal, halállal. Ha mérlegre tennénk az örömöt és a bánatot, bizonyára mindenkinél a bánat serpenyõje lenne a nehezebb. De az Isten által ígért élet és öröm egyensúlyban tudja tartani életünk mérlegét.

Ismertem valakit, aki nagyon súlyos, nehéz életet élt. Munkatársai tudtak a bajairól, és egyszer megkérdezték: „Miért van az, hogy te nem sírsz, nem panaszkodsz?” „Tudjátok, az én életem mérleg – válaszolta –, az egyik serpenyõjében a bajok vannak, a másikban pedig Jézus és minden adománya. Ezért van az életem egyensúlyban. Ez az életem titka.”

Mik ennek az örömnek, mondhatjuk, egyensúlyban tartott életnek az „okai”? Errõl beszél mai igénk, amikor elõremutat az Isten által készített világra és annak örömére, sõt már itt és most erre az örömre hív. Röviden úgy is mondhatnánk: igénk örömre hívás.

Ez az ige még mesze nem a halottak feltámasztásáról szól. Igénkben a reménység végsõ célja a beteljesült, teljes élet. „Nem lesz ott olyan csecsemõ, aki csak néhány napig él, sem öreg ember, aki magas kort nem ér.” (20. v.) Sõt: még a fiatal is százéves korában hal meg, olvassuk. Mondhatnánk: azt ígéri, hogy nem lesz „idõszerûtlen”, korai halál.

Tudjuk, hogy ez bizony itt és most nem valóság. Sok sír beszél errõl minden temetõben. Nemcsak idõsek nyugszanak bennük. De ezek az ószövetségi mondatok nekünk többrõl szólhatnak, elõremutatnak: arra az újszövetségi ígéretre, amelyet Jézus Krisztus hozott közénk. Urunk keresztje és feltámadása ennél mérhetetlenül, kifejezhetetlenül többet ígér! Nem egyszerûen hosszú, beteljesedett, hanem örök életet.

Jairus leányának, a naini ifjúnak és Lázárnak is meg kellett egyszer halnia. De Jézus halála és feltámadása legyõzte a halált. Keresztje és üres sírja olyan életet ígér, amelynek nem lesz része az elválás, gyász szomorúsága. Ez most elképzelhetetlen! De Krisztus keresztje és üres sírja ezt teremtette meg számunkra. Eltûnik a halál! Boldog, aki már most ebben a hitben él.

Az öröm másik oka, hogy egyszer a múlt minden rémítõ tapasztalata véget ér. Itt a földön az élet sokszor félelem. Itt élünk, félünk, és sokszor mintha „átok alatt”, hiába élnénk. Mennyi rémisztõ tapasztalatot hozott korunk – és ezeket hordozzuk magunkban! Mennyi félelmes emléket cipelünk! Gondoljunk csak napjaink természeti csapásaira, terrorcselekményeire és egyéb sötét üzelmeinkre. Egyszer egy haldokló azt kérdezte tõlem: „Hát ezért éltem?” Isten pedig azt ígéri, hogy egyszer minden elmúlik úgy, hogy annak még emlékezete sem marad!

Lehetetlen? Itt igen, de Istennél minden lehetséges. Az új ég és új föld ígéretéhez hozzátartozik a minden bûnt, szomorúságot, bajt felejtõ örök öröm is. Eltûnik minden rossz!

Végül még egy okot sorol fel igénk örömöt ígérve. „…a kígyónak por lesz a kenyere” – olvassuk (25. v.). Más szóval a Gonosz mint csábító erõ (1Móz 3,14) itt szüntelen fenyeget.

Gondoltunk már arra az Urunktól tanult imával kapcsolatban, hogy Jézus milyen reálisan lát minket és bûneinket? Amikor azt kérjük, hogy bocsássa meg bûneinket, azt is hozzá kell tennünk, hogy ne vigyen minket, ne engedjen bennünket kísértésbe, és szabadítson meg a gonosztól! Ez az, amit Luther úgy fejezett ki, hogy Isten gyermekei egyszerre igazak és bûnösek itt a földön, halálukig. De igénk még ezen is túlmutat, és azt mondja, hogy Isten új világában nem lesz helye a Gonosznak. Mert Krisztus kereszthalálával legyõzte, feltámadásával pedig a döntõ gyõzelmet is megszerezte. „Elvégeztetett.” Eltûnik a bûn!

Ami itt elképzelhetetlen, lehetetlen, sõt kifejezhetetlen, az Isten új világában valósággá lesz. Egy egyházi évnek megint a végére értünk. De nemcsak az esztendõk múlnak, egyszer mindennek vége lesz. A bûnnel, halállal eljegyzett világnak is. Ám Isten népének ez új kezdet: az örök öröm kezdete. Sõt Isten is végre örvendezni tud rajtunk és felettünk. És ezért már bûnnek, bajnak, halálnak alávetett, kilátástalannak látszó életünkben is kifejezhetetlen örömmel örülhetünk. Énekelhetjük: „Öröme van szívemnek, leveti bánatát, mert feltûnni látja Istennek szép napját.”

Imádkozzunk! Urunk, bûnnel, félelemmel és halállal körülvett életünkben is köszönjük az örök öröm ígéretét. Tégy minket már itt is a te örömödet hordozó népeddé, és vígy be minket is az új égre és új földre, országodba, örömödbe

Keveházi László