Kultúrkörök

Volt egy évszázad… Ebben a században vesztettük el az ország területének kétharmadát, kormányok, rendszerek – és háborúk – jöttek és mentek, volt megkoronázott és trónfosztott királyunk, voltak koronázatlan királyaink keserû vagy hízelgõ alattvalókkal, voltak népünnepélyek és zsidótörvények, alkuk és egyezmények, szegénység és kivételezettség, építkezés és rombolás, behódolás és tiltakozás. És rengeteg hazugság.

Még (ironikusan) szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert volt valamink, ami ebben az aránytalanságban, a nehézségek közepette, ebben a megalázottságban a kiutat kereste, a válaszokat a század emberének kérdéseire. Volt valamink: az irodalmunk.

Volt valamink: az irodalmunk s ennek egy igazán huszadik századi, nagy ívû vállalkozása, egy bõ harminc évet megélt folyóirata, a Nyugat. Ady szántotta fel a magyar ugart a Nyugat számára, s aztán „Nyugat” lett minden, ami új volt, modern volt, átütõ volt. Minden, ami az ósdi tagadása, minden, ami szecesszió, szimbolizmus, ami európai. És magyar.

„Jó garázs volt az a régi Nyugat: csak jó kocsikat vettek fel, s azok futhattak, amerre akartak.” A Móricztól származó mondat nagyszerûen illusztrálja, hogy a Nyugat ereje, tekintélye a minõség tiszteletében és elismerésében rejlett. Az olykor szigorú, ám eszményi szerkesztõk a magas mûvészi igényt elvárva szerzõiknek – és olvasóiknak – a szabadságot és az õszinteség jogát nyújtották.

Politikai viharokon és gyakran nemtelen támadásokon keresztül három nemzedéken át mûködött a lap – ahogy annak idején az érettségire készülve tanultuk. Ugye, emlékszünk, hogy nemcsak a „mégis próféta”, aszketikus Babits, az indulatos realista Móricz, a kecses Kosztolányi, a tündéri-tünékeny Krúdy a Nyugat, nemcsak a lázadó-szomorú Juhász Gyula, a rejtõzködõ Tóth Árpád, a kíméletlen Csáth és az örök kamasz Karinthy, nemcsak Szabó Lõrinc, Illyés, Márai, Déry a Nyugat, de Szentkuthy, Ottlik, Dsida, Vas István és Weöres Sándor is. Igaz, a Nyugatot 1941–45 közötti feltámadási kísérletei ellenére végül nevetséges érvekkel betiltották, a század magyar irodalma mégis az õ lapjai közül bújt ki.

A Petõfi Irodalmi Múzeum „Nyugat-busza” az országot járva sorokat és sorsokat visz az emberek közé, s több tízezernyi látogatónak – többnek, mint ahányan a század elején a lapot olvasták – szerez maradandó irodalmi élményt.

A százéves Nyugatra, szerzõkre, szerkesztõkre, irodalmi és emberi konfliktusokra emlékezik az Örkény István Színház lebilincselõ elõadása: a versek és publicisztikák párbeszéde, az írók és teoretikusok valódi drámája. W – 1908, áll a színpadon az idõtlenül huszadik századi vasútállomás jelzõtábláján. Nézelõdõ várakozóként itt ülünk, és miközben lassan múlnak az évek – az irodalom és a haza évei –, olvasunk. Olvasgatjuk a Nyugat aktuális számait, amelyeket éppen arra sodort a szél és a szövegeket válogatók jóindulata.

„A magyarnak sohasem volt több szüksége a költõi szívek hadseregére, mint a mai nehéz idõkben!” (Móricz, 1928) Hogy is állunk ezzel ma?

Megkértünk vagy harminc ismert vagy kevésbé ismerõs, egyházunkhoz lazán vagy szorosan kötõdõ személyt – tudóst, pedagógust, püspökfeleséget, gyülekezeti munkatársat, lelkészt –, hogy válasszon ki egy számára kedves nyugatostól egy mûvet vagy csak pár sort, és néhány személyes gondolattal ajánlja olvasóinknak. Az alábbiakban ezzel az összeállítással köszöntjük a százéves Nyugatot és az irodalombarát olvasókat.

Z. Zs.