Kultúrkörök

Szeretem a verseket. Tanítványaimnak mindig magyar költõk istenes verseit olvasom az elsõ óra elején. Sok tanár tanított versekre, legjobban mégis gépészmérnök nagyapám szavalatára emlékszem.

Nagyapám áldozatos családfõ volt. Nagyanyámmal együtt segítették, etették, kísérgették, ápolták, látogatták, látták vendégül a család gyerekeit és idõseit, kinek mire volt szüksége.

Gyerekkoromban sokat barangoltunk együtt nagyapával. Míg szüleim kisöcséimmel bajlódtak otthon, mi bejártuk a várost. Vitt múzeumokba – fõleg az érdeklõdésének megfelelõkbe, természettudománnyal foglalkozókba, közlekedésibe, orvostörténetibe, mezõgazdaságiba. Megtanított úszni és korcsolyázni. Végigfürödtük Budapest összes fürdõit, kipróbáltuk a libegõt, a fogaskerekût, az új metrót „végállomástól végállomásig”.

Kirándulásaink közben rengeteget mesélt. Történelemrõl, híres felfedezésekrõl, léghajókról, az óceán átrepülésérõl, járványokról és a század elejérõl, amikor õ volt gyerek. A csatangolásokból nagyanyámhoz tértünk haza, aki finom ebéddel várt minket. Délután órák hosszat kártyáztunk.

Csak az zavart kicsit, hogy nagyapa mindig nagyon szkeptikusan beszélt a kereszténységrõl. Nem járt templomba, és szüleim rémületére néha ki is fejtette nekünk, hogy nem látja a világban Isten keze nyomát, jobb lenne, ha mi sem töltenénk túl sok idõt az egyházban. Legjobb esetben kerülte e témát – gondolom, édesapám kérésére.

Már biológia szakos egyetemista voltam, nagyapa pedig szikár, ráncos, csüggedt öregember, amikor egy családi ebéden szólásra emelkedett. De ezúttal nem sziporkázó, fanyar humorú pohárköszöntõinek egyikébe fogott bele, hanem azt mondta, szavalni szeretne. Meglepett minket, mert bár túl volt a nyolcvanon, addig verseket nemigen hallottunk tõle. És ott, a család körében, kéretlenül és váratlanul Kosztolányi Hajnali részegségének a végét mondta el. Senki sem tudta a családból, hogy ismeri a verset. Mikor tanulta? Biztosan nem az iskolában, hiszen harmincéves volt 1933-ban, a költemény születésekor. Vagy akkor, öregen? Lehet még nyolcvanévesen verset tanulni?

Így „tett bizonyságot” az én vén nagyapám a hozzá hasonlóan játékos, pesszimista és hitetlen költõ versével: „…mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.” Azóta olvasok verseket.

Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottjaim is itt-ott, egyre többen – már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élõ, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kirõl nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

Kézdy Edit tanár, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója