Kultúrkörök

„Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. Felhagytam végül az újságírással is, miután még egy nagy reggeli lapnál megpróbálkoztam. Úgy látszik, a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván. A folytonosság azonban elõfeltételezi a végtelen fogalmát, tényleges létezését – hogy például a párhuzamos egyenesek ott találkozhassanak, vagy hogy egy görbének két, egymáshoz bármilyen közel fekvõ pontja között mindig legyen még sok másik pontja is. A természet világában, úgy látszik, nincsen folytonosság és végtelen. Emlékszem, a szó szoros értelmében fájdalmasan érintett Planck hatáskvantum-elmélete. De sok nagy matematikus sem szerette, ha csúfot ûztek a folytonosságból. »Borzalommal és iszonyodva fordulok el ezektõl a függvényektõl, amelyeknek nincsen deriváltjuk«, írta az egyik.”

Ottlik Gézával a nyolcvanas évek elsõ felében a Magyar Néphadsereg egyetemi elõfelvételis katonájaként ismerkedtem meg, magyar–könyvtár szakos nõvérem jóvoltából. Persze nem személyesen, csak az Iskola a határon révén. Nem hiszem, hogy ez a könyv akkor már tananyag lett volna, és biztosan tudom, hogy senkiben fel sem merülhetett a gondolat, hogy Szélrózsa találkozót szervezzen az „iskola” épületében. Bár sorkatonaként számos részlet nyilván élesebben került elém akkor, mint ma, de azt hiszem, ettõl függetlenül is felfogtam valamit abból, hogy egy szokásos jó regénynél többrõl van itt szó.

Aztán matematikus szakra járó egyetemistaként sokszor valamiféle titkos jóérzéssel gondoltam arra, hogy az Ottlik-szövegekben vannak olyan szálak, amelyek nekem többet jelentenek, mint az irodalomra egyébként nálam fogékonyabbaknak. Emlékezetes számomra A Valencia-rejtély egy hosszabb részletének megjelenése ’86- ban, az elsõ Újhold-Évkönyvben. Így kezdõdött: „Mi van itt rejtély? Nagy kú vesszõs egyenlõ divergencia pé, dé tau. Mi ez a zene?” Kicsit misztikus hírként hallottuk azt is, hogy egy másik matematikus-író, Esterházy Péter – tisztelete jeléül – kézzel leírta „az Iskolát” egy lapra, az elsõ szótól az utolsóig.

Mivel ebben az összeállításban nemcsak regényt, de novellát is nehéz lenne leközölni, egy rövid részletet választottam Ottlik Prózájából. Az utolsó mondatok lehet, hogy csak nekem fontosak, de a lényegi kérdés remélhetõleg mindenkinek érthetõ: folytonosság vagy szakadás?

Miért fontos számomra az idézett néhány sor? Mert azt tapasztalom, gyakran elénk kerül ez a kérdés. Mindennapi ügyeink szintjén, életünk nagy kérdéseiben, a történelemben, „a természet világában” és az élet végsõ kérdései kapcsán is. Tudatos törekvésem, hogy önmagában se a folytonosság, se a szakadás ne ijesszen meg. Újra és újra megerõsödik bennem, hogy nem szabad fölöslegesen rövidre zárni a gondolatmeneteket.

Ittzés András matematikus, a kelenföldi gyülekezet felügyelõje