Kultúrkörök

„(…) A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szõke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már elsõ látásra édesnek találtam.

Én a második elemibe jártam, õ Irmával együtt az elsõbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy törõdnek egy lánnyal, hozzá aki még csak elsõbe jár.

Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem. (…)

Az új tanító nem szeretett olvastatni vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsõosztályos tanítónk, hanem magyarázott, és feleltetett. Ha valaki beszélgetett, vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másodszorra már kihívta, és csendesen ezt mondta neki:

– Feküdj le, fiam!

Azután az osztályhoz fordult:

– Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki?

Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tízen- tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedõk fölött, végre kiszólított egyet, és kezébe adta a nádpálcát.

– Ha nem ütöd teljes erõvel – mondotta –, akkor te kapsz!

Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyûlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam megmagyarázni.

Én magam nem féltem a büntetéstõl. Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám õrnagy, és hogy éles kardja van, tehát nem fog merni megvágatni. (…)

Másnap délután, amikor [Emma] átjött hozzánk, titokban megkért, hogy ne szóljak senkinek arról, hogy az ajtó elé állították. Nem is szóltam. Irmától azonban megkérdeztem este, hogy miért kapott büntetést az Emma?

– Semmi közöd hozzá – ez volt a válasz.

Irma gyûlöletes volt. Szerettem volna e pillanatban összevissza verni és rugdosni. Határozottan féltette tõlem Emmát. Nem akarta, hogy szeressem, és hogy õ szeressen engem. Nem engedte velem hunyni. Állandóan mellette maradt, becézte, ölelte és csókolta. Még azt is megakadályozta, hogy sokat beszéljek Emmával. Elhívta, karon fogta, és az udvar túlsó végében sétáltak együtt. Sokszor nagyon keserû volt a szívem emiatt. (…)”

Búcsúnovella

Egyre nagyobb a csönd a tanteremben.

Ezt nemigen tapasztalni mostanában. Június közepe van, az utolsó tanítási hét, nagyon meleg, mi pedig nyolcadikosok, tizennégy-tizenöt évesek vagyunk. Már csak ezt a két-három napot kell kibírni, hét végén ballagás, és befejeztük az általános iskolát. Mindannyian tudjuk már, hová járunk szeptembertõl. Nem számít, milyen lesz az év végi bizonyítvány, csak meglegyen, ezeken a jegyeken nem múlik semmi. Valójában már nem tartozunk ide, hetek óta csak ímmel-ámmal tanulnak még az eminensek is.

Nehezen lehet kordában tartani bennünket az órákon. A csendesebbje olvas a pad alatt, amõbázik a padtársával, vagy csak bámul kifelé az ablakon, ám a nagyszájúak elemükben vannak, humorosnak szánt megjegyzések röpködnek. A régi vágású tanárok, akik még az ántivilágban kezdték a pályájukat, szabályos tanórákat igyekeznek tartani az utolsó percig, de nemigen sikerül.

Most irodalomóra van, talán az utolsó. A fiatal tanárnõ – ez az elsõ tanéve, lelkes, vidám, remek a humora, és nagyon jól tanít, igaz, keményen számon is kéri az anyagot – nem mondta óra elején, hogy nyissuk ki a tankönyvet és a füzetet, nem állította be az írásvetítõt. Nem mondott semmit, csak felült a tanári asztalra, fellapozott egy bekötött könyvet, és elkezdett belõle felolvasni valamit. Nem túl hangosan és nem túl halkan, nem törõdve azzal, ki figyel rá, és ki nem. Én figyelek, hallgatom; nem esik nehezemre, érdekel, mi fog ebbõl kisülni.

Ahogy telnek a percek, úgy csendesedik a zsivaj, és fordul egyre több fej a tanári asztal felé. Egy idõ múlva csak a tanárnõ hangja hallatszik; nagyobb a csönd, mint év közben a legszigorúbb tanárok óráin. „Ezt a novellát Csáth Géza írta. A kis Emma a címe” – mondja a tanárnõ, miután a végére ért. Még hosszú percekig nem szólal meg senki; aztán egy-két gyerek kérdezni kezd… A tanárnõtõl megtudjuk, hogy Csáth az egyik kedvenc szerzõje, beszél a többiekrõl, a Nyugatról, a kávéházakról, novellákról és versekrõl, arról, mit olvas még szívesen. Furcsa – nem tapasztaltunk még ilyet –, hogy most nem tanárként, hanem emberként áll elõttünk, nem a tananyagot közvetíti, hanem egy számára fontos dologról beszél, személyesen, mintha egy titkát árulná el nekünk…

Volt fõiskolai oktatói talán megrótták volna õt ezért a rendhagyó óráért – mondván, Csáth nem tizennégy éveseknek való –, szerintem azonban nem lett volna igazuk. Nem akármilyen búcsúajándékot kaptunk. Nem tudom, a hajdani osztályból hányan emlékeznek erre az epizódra; számomra egy életre emlékezetes, nem sok hasonlóan elementáris erejû, megrázó irodalmi élményem van. S csak sajnálhatom, hogy több mint tíz évvel késõbb végzõs magyar szakos tanárjelöltként nem tudtam-mertem hasonló ajándékot átnyújtani a gyakorlógimnázium másodikosainak…

Dobsonyi Sándor olvasószerkesztõ