Napról napra

Vasárnap

Ragyogjon rá orcád szolgádra, segíts rajtam hûségesen! Zsolt 31,17 (Kol 1,12; Mt 21,1–9; Róm 13,8–12/13–14/; Zsolt 24) Advent van. Az utcákon kigyúltak a fények. Ragyogásuk betölti az ünnepi idõszakot, hogy aztán az ünnep elteltével kihunyjanak. Isten arcának ragyogása – jelenlétének fénye – azonban az ünnep után is betölti életünket, és hûségesen velünk marad, ha az ünnepen valóban õt keressük és ünnepeljük, õt, aki azért lett emberré, hogy önmagát ajándékozza nekünk.

Hétfo

Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállana a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam. Ez 22,30 (Fil 2,8; 1Pt 1,8–9/10–13/; Ézs 59,15b–21) A megelõzõ versekben Ezékiel így panaszkodik Jeruzsálem omladozó falait látva: „Prófétái mázolják a habarcsot, hiábavalóságot látnak, hazugságokat jósolgatnak nekik, amikor ezt mondják: »Így szól az én Uram, az Úr…« – pedig az Úr nem szólt.” (28. v.) Az olyan igehirdetõk prédikációja, akikhez az Úr nem szólt, mégis az Úr nevében beszélnek, csupán habarcs, amely alkalmatlan az Isten országának a lelki épületén, az egyház omladozó falán tátongó rések befalazására. Azoknak az igehirdetõknek a szava viszont, akik által valóban Isten szól, erõs tégla, amely alkalmas az újrafalazásra, az épület megmentésére.

Kedd

Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá! Zsolt 90,17 (Lk 5,5; Zsid 10,32–39; Ézs 60,1–14) Mindent lehet, csak akarni kell! – tartja a közfelfogás. Pedig az embernek nincs hatalmában munkája eredménye. Miénk ugyan a fáradság, de Isten jóindulatán múlik az eredmény. A zsoltáros imádságában ezért kéri Istent kétszeres nyomatékkal: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá…!”

Szerda

Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld. Zsolt 143,6 (Jn 7,37–38; Kol 1,9–14; Ézs 60,15–22) A zsoltáros kegyességének indítéka és hajtóereje Isten utáni állandó vágyakozása. Nemcsak Isten ajándékaiért imádkozik, hanem érzi, hogy lelke legbelsõ vágyát csak maga Isten töltheti be jelenlétével. Karácsonyra készülünk, annak ünneplésére, hogy Isten emberi testben született a földre, hogy az emberi léleknek ezt a teremtésbõl fakadó vágyát betöltse. De nem halt-e ki ez az Isten utáni õsi vágy a 21. század emberébõl? Él-e lelkünkben ez az Isten utáni sóvárgás? Pedig a Krisztussal való közösségben ez a vágyunk teljesülhet. És életünk is csak így lehet kiszikkadt földbõl gazdag termést érlelõ szántófölddé.

Csütörtök

Boruljon le elõtte minden király, minden nép õt szolgálja! Zsolt 72,11 (Mt 2,2; 1Thessz 5,/1–3/4–8; Ézs 61,1–6) A történelem arról szól, hogy a föld népei idõrõl idõre hogyan próbálják uralmuk alá hajtani egymást. A királyok, császárok és diktátorok saját népüktõl is elvárják, hogy õket szolgálják. Isten uralmáról és Isten szolgálatáról azonban se a vezetõk, se a vezetettek nem akarnak hallani. Pedig Isten szolgálata az egyetlen, amely nem szolgaság. Itt a földön – király vagy közember – csak akkor lehet szabad, ha Istent szolgálja, ha akarata szerint, neki felelõsen él a ráruházott kis vagy nagy hatalommal.

Péntek

Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem. Dán 6,23a (ApCsel 12,7; Mt 27,27–30; Ézs 61,7–11) Dánielt azért vetették az oroszlánok vermébe, mert a király tiltó rendelete ellenére nyíltan gyakorolta vallását, és naponta nyitott ablak mellett hangosan imádkozott. Dániel nem volt exhibicionista, csak megértette: hitét éppen akkor kell nyilvánosan megvallania, amikor azt a földi hatalom tiltja. Isten ezt igazolta azzal, hogy megmentette õt az oroszlánoktól.

Szombat

Ámósz így szólt: Pásztor vagyok én, és fügét termesztek. De elhívott engem az Úr a nyáj mellõl, és ezt mondta nekem az Úr: Menj, és prófétálj népemnek, Izráelnek! Ám 7,14–15 (Lk 5,10–11; Mt 23,37–39; Ézs 62,1–5) Isten arra bízza igéjét, akire akarja. Az igehirdetõt soha nem származása vagy elõélete, hanem az igéhez való hûsége minõsíti.

Véghelyi Antal