A vasárnap igéje

– Csak szemetel – mondta öreg barátom a körtefára mutatva.

Legyintett egy nagyot, és orra alatt valamit dünnyögött holmi hálátlan kutyáról, de nem hallottam tisztán. Aztán büszkén mutatta a gyönyörû, bõven termõ diófáját, az udvar ékességét.

– Alig tudjuk megtörni az összes diót télen a mamával – ragyog a szeme.

Én azonban nem a büszke diótörést látom magam elõtt, hanem a satnya körtefát, amelyrõl kimondatott az ítélet: „Csak szemetel.”

Alapigénk elõtt Jézus a megtérés szükségességérõl beszél. Szembeszáll azzal a vélekedéssel, hogy az a rossz, ami az embert éri, arányban áll a bûnösséggel. Minél bûnösebb, annál rosszabb dolgok érik, és minél tisztább, igazabb, annál szebb, kiegyensúlyozottabb az élete. Jézus azt mondja, hogy nem az az ítélet alapja, hogy jó vagy rossz életet él-e az ember, hanem az, hogy Istennel való kapcsolata olyan naponta szorongató igénnyé válik-e, amely egy földi életen áthúzódó folyamattá áll össze. Milyen szépen fogalmazza ezt meg Pál apostol a Galata-levélben! „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (2,20)

A kapcsolat persze nem jelenti azt, hogy az ember ezzel megfellebbezhetetlen tudójává válna Ura minden gondolatának, cselekedetének. Csak a maga módján, emberként vehet részt ebben a folyamatban.

Olyan ez, mint példázatunk fügefája, amely ott áll a maga szerénységében, gyümölcstelenségében, és körülötte beszélget a sorsáról a gazda és a vincellér. Rajta kívül történnek az események. Az õ feladata évrõl évre a gyümölcstermés. A problémát éppen ennek a hiánya jelenti. Már évek óta semmi látható jel, semmi eredmény. Foglalja a helyet. Noha nem díszfáról van szó, amelyet szépségéért ültettek, hanem gyümölcsfáról.

Persze mentséget lehet keresni számára a környezeti adottságokban: lehet emlegetni a viszontagságos idõjárást, a nap melegét és a csapadék hiányát. Azt is el lehet mondani, hogy tulajdonképpen szép fa ez, és még árnyékot is ad a megfáradt embereknek. Mégis: a szõlõbe ültetett fügefának gyümölcsöt kell teremnie, ezért került oda, ezért van ott. A fügefának fügét kell teremnie, mást nem is tehet.

Eszembe jut Bacsó Péter A tanújának híres mondata „a naranccsá váló citromról”: „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.” Attól, hogy túlzott érzelmekkel veszünk körül valamit, és el akarjuk hinni, hogy nem az, aminek látszik, még nem változik meg semmi.

A beszélgetés közben a fa nem érzékelheti: éppen abban egyeztek meg mellette, hogy még egy évig mindent megtesznek érte, de ha ezután sem hoz gyümölcsöt, kivágják. Nem veheti észre, hogy ítélet elõtt és kegyelem alatt él. Persze nem is az a dolga, hogy ezt méregesse, és ennek alapján éljen, ennek alapján tekintsen a többiekre. Neki „csak” teremnie kellene. Ezért élhet ura gondoskodása alatt.

Nem szeretném a gondolkodásunkat megkönnyítendõ behelyettesíteni a példázat szereplõit Izráellel, Jeruzsálemmel, a hitetlenné váló hívõkkel, a gyümölcstermésre képtelen kegyetlen kegyesekkel, a még kegyelmet kapó hitetlennel és így tovább. Jézus példázata nekünk szól, mindannyiunknak, akik ítélet elõtt és kegyelem alatt állunk.

Nem másokra kell gondolnunk, hanem magunkra, méghozzá úgy, azzal a leplezetlenséggel, amellyel Urunk elõtt állunk. Jézus arra tanít bennünket, hogy a kapott feladatot csak vele szoros kapcsolatban élve teljesíthetjük. Kevés az emberi akarat, erõ, tudás, vallásosság. Az emberi erõlködésbõl csak valami sápadt eredmény származhat.

Hiába keressük életünk gyümölcseit; amíg Krisztusra tekintünk, mind egyre mélyebben át fogjuk élni mulasztásainkat, hitetlenségünket, bûneinket, és ezek egyre inkább meggyõznek a gyümölcstermésre való alkalmatlanságunkról. Jézus szavai szerint a „gyümölcstermés” tulajdonképpen az õ megismerése, elfogadása és befogadása lehet egyedül. Az Istennel való kapcsolat során teremhetnek gyümölcsök életünk fáján, amibõl bizony mások fognak gazdagodni. Hitünk egyik alappillére ennek alázatos elfogadása. A kegyelmi idõ még tart, Gazdánk megtesz értünk mindent. Ismerjük ezt fel, és éljünk vele!

Megdöbbentett öreg barátom véleménye a körtefájáról, mert azt sugallta, hogy a fa nemcsak alkalmatlan „feladata” elvégzésére, de még kárt is okoz, szemetel. Adja Isten, hogy emberségünkkel soha ne takarjuk el gondoskodó szeretetével elénk sietõ Urunk evangéliumát.

Imádkozzunk! „Jövel, gyengék ereje! / Áldlak, üdvöm kútfeje. / Jöjj, egyengesd te magad / Én szívemhez utadat! // Szállj hozzám, dicsõ Király, / Tõlem soha el ne válj, / Jöjj, tisztítsd meg szívemet, / Gyomláljad ki vétkemet! // Ó, élet Fejedelme, / Ha eljössz ítéletre, / Add, jobbodra juthassak, / Mint híved megállhassak!” Ámen. (EÉ 142,4–6)

Johann Gyula