ÉnekKincsTár

Kevés olyan énekünk van, amelyet két dallamra is énekelhet a gyülekezet. Ilyen az Áldott az egek Ura kezdetû adventi korálunk (EÉ 142). A 17. századi költõ, Heinrich Held versét ugyanis az Evangélikus énekeskönyv az õsi adventi himnusz hangjaira énekelteti: Jöjj, népek Megváltója (EÉ 131). Egyik legértékesebb dallamunk azonban több szöveggel is szerepel, így hát félõ, hogy elkoptatjuk, s a karácsony elõtti idõben túl sokszor énekeljük. Ezért a Gyülekezeti liturgikus könyv (GyLK 804) visszanyúlt ahhoz a dallamhoz, amely a reformáció hazájában elterjedt, és ehhez a szöveghez kötõdik.

A dallam a 17. század közepén már ismert volt. Bár a szerzõje ismeretlen, a származási helyét tudjuk: Frankfurt am Main. Ez a dallam a német és a korábbi magyar gyakorlatból sokak számára ismerõs. De aki még nem találkozott vele, az is könnyen megbarátkozhat az egyszerû, világos szerkezetû, szép ívû melódiával. Érdemes megtanulni, érdemes használatba venni. Gazdagítja az adventi idõ istentiszteleti életét.

Az ének szövege egyszerre hálaadás, tanúságtétel és imádság. E három egymásba fonódva adja az adventi hangulatot, mondanivalót és perspektívát.

„Áldott az egek Ura.” Nem vágyként, óhajként fogalmazódik meg, nem azt olvassuk, hogy „áldott legyen”. Õ áldott. Áldás forrása, áldás hordozója, áldás adója. Amikor áldását nyugtázzuk, az hálaadást jelent, a köszönet szavát, a dicséret hangját. Áldott, mert a világ gonoszsága közepette a bûnben születõ és élõ ember számára mégis üdvösséget készített.

Nem megsemmisíteni, hanem megmenteni, kiteljesíteni akarja az életet. Ez pedig elválaszthatatlan Jézus Krisztus eljövetelétõl, az elsõ adventtõl, a most várt aktuális adventtõl és a végsõ eljöveteltõl.

Áldatlan világunkban áldott az egek Ura, Isten, a mi mennyei Atyánk, aki áldást tervez, oszt és ígér. Erre pedig népe, gyermekei is áldással válaszolnak. Így kerül helyére a feje tetejére állt világ, s lesz áldáshiányos életbõl áldott lét.

Az ének olyan szót ad szánkba, amelynek emberi viszonylatokban elgondolkodtató mélysége van. Ha ismerjük az emberi szó gyarlóságát, ha objektíven vizsgáljuk a környezetünkbõl felénk áradó szózuhatagot, ha õszintén gondoljuk végig kimondott szavainkat, akkor értjük meg igazán az ének szövegének súlyát: „Szent, igaz minden szava.” Isten nem csúsztat, nem üres fecsegéssel mondogat ki dolgokat, nem ígérget, nem szavahihetetlen. Szent, igaz minden szava. Énekünk nemcsak bejelenti ezt, hanem ki is fejti, amikor Isten ígéretének beteljesülésérõl beszél. Szól arról, hogy a próféták által kihirdetett ígéret valóra vált, beteljesedett, hiszen Jézus Krisztus eljött a földre. Megszületett, megváltott, s újra „eljön ítélni élõket és holtakat”…

Az egek Ura, a hatalmas, a nagy, a király, a fejedelem – így beszél énekünk az Atyáról s az emberré lett Istenrõl, Jézus Krisztusról. S mellé odaállítja az egyes embert, engem, hogy érezzem az események nagyszerû voltát. A nagy lehajolt hozzám, a hatalmas velem foglalkozik, a dicsõ király kitart mellettem.

A kifejezések még adventi hangulatot hordoznak, de minden egyes mondatban ott van karácsony csodája s a folytatás: amit Isten elhatározott és megígért, azt valóra váltja. Megváltott életünk hiábavalóságából, görbe és rögös útjainktól, tõle elszakadt életünk szörnyû következményeitõl. Karácsonnyal a megváltás eseményének egyik csúcspontjára értünk, de folytatódik az ív a nagypénteki kereszten és a húsvéti üres síron át a végsõ nagy találkozásig, az ítélet – reménységünk szerint a kegyelmes ítélet – napjáig.

Isten szeretetéért ad hálát az adventi gyülekezet ebben az énekben, Isten szeretetének áradásáért és beteljesüléséért könyörög, hogy életünket az a boldog tudat és folyamatos adventi reménység hassa át, hogy Isten velünk van, egyengeti utunkat, és célba juttatja életünket.

Hafenscher Károly