Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 50 - János második levele – összetartozás

Élő víz

A B I B L I A É V E

János második levele – összetartozás

Ugyanaz a közösség, bizonyára ugyanaz a presbiter, ugyanaz a problémavilág, mint amellyel az elsõ jánosi levélben találkoztunk. Ez a levél azonban már nem kifejtés, inkább csak rövid emlékeztetés, egy mindössze tizenhárom versbõl álló életjel az idõs tanítótól: nem feledtelek el benneteket, sokat gondolok rátok, tudom, hogy továbbra is hûségesek vagytok a tanításhoz – annak ellenére, hogy a helyzet nem könnyebb, mint az elsõ levél megírása idején.

A címzettek megnevezése helyett ennyit mond: „a kiválasztott Úrnõnek”. Nyilvánvaló metafora, az egyházat, illetve annak helyi megjelenési formáját, a gyülekezet közösségét nevezi így. Az egyház anyjaként óvja, gondozza, táplálja a gyermekeit, akiknek az a legfontosabb tulajdonságuk, hogy minden pillanatban tudatában vannak, micsoda megtiszteltetés az egyházhoz tartozni, és milyen naponkénti feladatot jelent a parancs: „Szeressétek egymást!”

Kötelezõ gyakorlat

A jézusi szeretetparancs megismétlésével János presbiter valóban nagy felelõsséget rak az „Úrnõ” valamennyi mai gyermekének a vállára: „Aki túllép ezen, és nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincs benne Isten…”

Az egyház tagjai az egyház mai formáját és életjelenségeit látva gyakran arra a téves következtetésre jutnak, hogy sok más fontosabb dolgot is jelent az egyház, mint a mindig minden körülmények között és mindenáron összetartozó Krisztus-hívõk közösségét: intézményeket, egzisztenciát, kultúrát, hagyományt, oktatást, politikát, világnézetet, „értékeket”, közös célokat és állami normatívát. Ezek azonban csak késõi hozadékai mindannak, amit a keresztény egyház tagjainak Krisztus szeretetén alapuló összetartozása jelentett.

A keresztény vértanúkat ezek a hozadékok feltehetõen soha nem tették volna képessé arra, hogy vállalják a leggyalázatosabb halálnemeket is Urukért és az egymás iránti – nem érzett, hanem tudatosan vallott – szeretetért. Az egyik legkorábbi ókeresztény gondolkodó, Tertullianus szerint azonban ez a feltétel nélküli és a mindennapi logika szabályainak ellentmondó összetartozás és szeretet még az egyház legmegátalkodottabb ellenségeit is elbizonytalanította és elcsendesítette.

A vég kezdete

Egy brit futurológus szerint a nyugati keresztény egyház hanyatlása néhány évtizeden belül oda vezethet, hogy szociológiai tekintetben a keresztények helyzete nagyon hasonlóvá válik ahhoz, mint amilyen az elsõ keresztényeké volt a hanyatló Római Birodalomban: nevetséges, megvetett, jogfosztott és kitaszított kisebbséggé válnak. Paradox módon azonban ez a hanyatlás a valódi hit megmentõjének bizonyulhat. Megszabadulva a sallangoktól, a hatalom és a régi nagyság bûvöletétõl, az egyház végre ismét azzá válhat, ami kezdetben volt: egymást szeretõ, elkötelezett, a Krisztus szeretetének eltéphetetlen kötelékével egymáshoz kapcsolódó emberek közösségévé – akikre értetlenül, de csodálattal tekintenek a kívülállók.

Magyar Bibliatársulat