Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 50
- János második levele – összetartozás
Élő víz
A B I B L I A É V E
Hozzászólás a cikkhez
János második levele – összetartozás
Ugyanaz a közösség, bizonyára ugyanaz
a presbiter, ugyanaz a problémavilág,
mint amellyel az elsõ jánosi levélben találkoztunk.
Ez a levél azonban már nem
kifejtés, inkább csak rövid emlékeztetés,
egy mindössze tizenhárom versbõl álló
életjel az idõs tanítótól: nem feledtelek el
benneteket, sokat gondolok rátok, tudom,
hogy továbbra is hûségesek vagytok
a tanításhoz – annak ellenére, hogy a
helyzet nem könnyebb, mint az elsõ levél
megírása idején.
A címzettek megnevezése helyett
ennyit mond: „a kiválasztott Úrnõnek”.
Nyilvánvaló metafora, az egyházat, illetve
annak helyi megjelenési formáját, a
gyülekezet közösségét nevezi így. Az
egyház anyjaként óvja, gondozza, táplálja
a gyermekeit, akiknek az a legfontosabb
tulajdonságuk, hogy minden pillanatban
tudatában vannak, micsoda
megtiszteltetés az egyházhoz tartozni,
és milyen naponkénti feladatot jelent a
parancs: „Szeressétek egymást!”
Kötelezõ gyakorlat
A jézusi szeretetparancs megismétlésével
János presbiter valóban nagy felelõsséget
rak az „Úrnõ” valamennyi mai
gyermekének a vállára: „Aki túllép ezen, és
nem marad meg a Krisztus tanításában, abban
nincs benne Isten…”
Az egyház tagjai az egyház mai formáját
és életjelenségeit látva gyakran arra
a téves következtetésre jutnak, hogy
sok más fontosabb dolgot is jelent az
egyház, mint a mindig minden körülmények
között és mindenáron összetartozó
Krisztus-hívõk közösségét: intézményeket,
egzisztenciát, kultúrát, hagyományt,
oktatást, politikát, világnézetet,
„értékeket”, közös célokat és állami normatívát.
Ezek azonban csak késõi hozadékai
mindannak, amit a keresztény
egyház tagjainak Krisztus szeretetén alapuló
összetartozása jelentett.
A keresztény vértanúkat ezek a hozadékok
feltehetõen soha nem tették volna
képessé arra, hogy vállalják a leggyalázatosabb
halálnemeket is Urukért és
az egymás iránti – nem érzett, hanem tudatosan
vallott – szeretetért. Az egyik
legkorábbi ókeresztény gondolkodó,
Tertullianus szerint azonban ez a feltétel
nélküli és a mindennapi logika szabályainak
ellentmondó összetartozás és szeretet
még az egyház legmegátalkodottabb
ellenségeit is elbizonytalanította és
elcsendesítette.
A vég kezdete
Egy brit futurológus szerint a nyugati
keresztény egyház hanyatlása néhány
évtizeden belül oda vezethet, hogy szociológiai
tekintetben a keresztények
helyzete nagyon hasonlóvá válik ahhoz,
mint amilyen az elsõ keresztényeké volt
a hanyatló Római Birodalomban: nevetséges,
megvetett, jogfosztott és kitaszított
kisebbséggé válnak. Paradox módon
azonban ez a hanyatlás a valódi hit
megmentõjének bizonyulhat. Megszabadulva
a sallangoktól, a hatalom és a
régi nagyság bûvöletétõl, az egyház végre
ismét azzá válhat, ami kezdetben volt:
egymást szeretõ, elkötelezett, a Krisztus
szeretetének eltéphetetlen kötelékével
egymáshoz kapcsolódó emberek közösségévé
– akikre értetlenül, de csodálattal
tekintenek a kívülállók.
Magyar Bibliatársulat
::Nyomtatható változat::
|