Keresztény szemmel

Nemrégiben olvastam az Evangélikus Élet hasábjain a következõ mondatot: „A Biblia veszélyes könyv.” Bár a szerzõ leírja, hogy azért gondolja ezt, mert – szerinte – könnyen félre lehet érteni a Szentírás igéit, ha magyarázat nélkül olvassuk, kijelentése mégis megdöbbentett.

Azzal egyet tudok érteni, hogy az ige helyes és mélyebb megértéséhez szükségünk van magyarázatra, akár frissen megtért, akár évtizedek óta hitben járó emberek vagyunk. Kitõl kaphatjuk ezt meg? Legelõször is magától a Bibliától: aki rendszeresen olvassa, napról napra rácsodálkozik arra, hogy milyen mély összefüggések vannak az egymástól látszólag távol esõ szakaszok, történetek között. Isten Szentlelke az, aki az olvasás közben megnyitja az értelmünket, ha alázatos és imádságos szívvel olvassuk. Viszont aki „kétkedõn kutatja õt, / Annak választ nem ád”, az ilyen ember tehát kénytelen ráhagyatkozni a saját értelmére, ami valóban csak téves értelmezéshez vezethet.

Látnunk kell, hogy soha nem Isten Igéjében, hanem a mi „készülékünkben” van a hiba. Azt se felejtsük el, hogy az istentiszteletek, a bibliaórák és a bibliaiskolák fontos alkalmak arra, hogy olyanoktól halljuk a tiszta igei tanítást, akik Isten kipróbált emberei, és akiknek feltehetjük a kérdéseinket is. Kár, hogy ezekkel a lehetõségekkel kevesen élnek gyülekezeteinkben.

A Biblia tehát egyáltalán nem veszélyes, hiszen az élet könyve. Szeretném azonban felhívni az olvasók figyelmét egy valóban veszélyes, életveszélyes, sõt örökélet- veszélyes könyvre és szerzõjére.

Pár héttel ezelõtt a könyveimet rendszereztem, és a kezembe került Anthony de Mello Úton Isten felé címû írása. Valamikor egy diákomtól kaptam, de azóta nem nyitottam ki, és most belelapoztam, hogy a tartalma alapján jó helyre tudjam besorolni.

Az elõszó elolvasása után rögtön letettem, és azon kezdtem töprengeni, hogyan semmisítsem meg, mielõtt valakinek a kezébe jut. Ott ugyanis a következõ állt: „Egy jezsuita barátom mesélte: megkért egyszer egy hindu gurut, vezesse be az ima mûvészetébe. A guru ezt mondta neki: (…) A levegõ, amelyet lélegez, Isten. (…) Mindazok a gyakorlatok, amelyekrõl ebben a könyvben szó lesz, az említett guru tanításának irányába esnek.”

Második gondolatom az volt, hogy mégis el kellene olvasnom, mert így figyelmeztetni tudok másokat is erre a veszélyre, hiszen ennek a szerzõnek több mûve is megtalálható a keresztény iratterjesztésekben. Ez a könyv imacsoportok számára tartalmaz gyakorlatokat.

Be kell vallanom, hogy olvasás közben többször le kellett tennem, mert éreztem, hogy a hatása alá kerülök, ami elég félelmetes érzés volt. Hadd idézzek egykét gondolatot a könyvbõl, hogy mindenki elõtt világossá tegyem: a keleti vallási gyakorlatok, az önmegváltás tanítása és rajtuk keresztül a „gonoszság lelke” (Ef 6,12) most már leplezetlenül jelenik meg egyházunk falain belül, és ha nem vigyázunk, sokunkat megtéveszthet!

A szerzõ szerint a gyakorlatok segítségével imádságunk közben Isten úgy jelenik meg, mint „mély csend, izzó sötétség, teljességet hozó üresség”. „Nem mélyülhetek el önmagamban anélkül, hogy ne kerülnék kapcsolatba vele (tudniillik Istennel).” A gyakorlatok hatására „erõs érzelmek és fantáziaképek lepnek el (…), fõképp haraggal és a nemiséggel kapcsolatos anyagot hoznak felszínre. Nincs itt semmi veszély.” (?!) A gyakorlatok által „legyõzzük a méltatlanságnak és bûnnek azt a bennünk rejlõ érzését, amely egyike az isteni kegyelem útjába állított legfõbb akadályoknak (…) mi szeretetreméltóak vagyunk.” „Se helyeslésre, se elmarasztalásra nincs szükségünk ahhoz, hogy megreformáljuk életünket és cselekedeteinket (…) A (meditációs gyakorlatok által szerzett) tudatosság fel fog perzselni (bennünk) mindent, ami egészségtelen, és növekedésre készteti mindazt, ami jó és szent.” Egy evangélikus lelkésztõl idéz: „Nem kell megváltoznia ahhoz, hogy megkapja (Jézus) szeretetét. Nem kell megjavulnia vagy elhagynia bûnös útját.” „Milyen üdvösséget hoz Jézus? (…) meggyógyítja a fizikai, érzelmi és lelki betegségeket. Ennek eredménye pedig: béke testvéreinkkel, Istennel és önmagunkkal.” „Jézus nevének ismétlése magával hozza valamennyi bûnünk bocsánatát is.” (?!) „Bûneinkért is dicsérhetjük Istent, ha megbántuk azokat, mivel így Isten azokból is valami jót hozott ki.” A szenvedéstörténet szereplõi „dicsérték volna Istent, hogy ilyen szerepet játszhattak, amelybõl következett Krisztus halála és feltámadása”.

Nem folytatom. A könyv megpróbálja összemosni a kereszténységet és a keleti tanításokat, ami nem csoda, hiszen a szerzõ más mûveiben kimondja, hogy egyenlõnek tekinti Jézust Mohameddel és Buddhával. Tudom, nem véletlen, hogy pár nappal késõbb megláttam a szerzõ egy másik írását egy diákom kezében, és kaptam arra alkalmat, hogy négyszemközt elbeszélgessek a kislánnyal.

Azért írtam le mindezt, mert felelõsségemnek éreztem, hogy minél több testvért figyelmeztessek a veszélyre. Kérek mindenkit, hogy adják tovább Jézus intését: „Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket!”

Antal Katalin