Élő víz

Mivel rohamtempóban közeledik felénk az év vége, az elõírt szabadnapjaim közül pedig még sokat nem vettem ki, a közelmúltban megtoldottam az egyik hétvégémet két nappal. Gondoltam, pihenek egyet a szülõi házban.

Történt azonban, hogy lelkész édesanyámnak egy balatonszárszói konferenciára kellett utaznia, a környéken viszont nem akad olyan lelkész, aki két teljes nap hittanóráit helyettesíteni tudná. Kézenfekvõ volt ezért, hogy én ülök hétfõn és kedden a szolgálati autóba, hogy két iskolában és három óvodában megtartsam a tucatnyi hittanórát.

Izgalommal és nem kevés félelemmel léptem be a termekbe, édesanyám hittankönyvekkel megrakott táskáját szorongatva izzadt kezemmel. Elvégre nem hozhatok szégyent Isten ügyére, a lelkészre és persze magamra sem!

Már az elsõ percekben sok-sok minden nem akart összeállni: befûztem a világ teremtésérõl szóló diafilmet a vetítõbe, amikor rájöttem, hogy olyan jól sikerült egykor megalkotnia Istennek a világosságot, hogy nem látszanak a képek az iskolai könyvtár falán. Kénytelen voltam ezért saját szavaimmal elmesélni a teremtés hét napját az elsõ osztályos hallgatóságnak. Nem egyszerû feladat… A legtöbbet én tanultam az órán: néha a legegyszerûbb dolgokat a legnehezebb megfogalmaznunk.

Két órával késõbb a reformáció ünnepével kapcsolatban is meglehetõsen bonyolult dolognak tûnt tizenegy éves gyerekeknek beszélni az úrvacsora és a katolikus miseáldozat különbségérõl. A segítség azonban megérkezett, és kezdeti mózesi dadogásomat lassan-lassan értelmes mondatok váltották fel.

Nagyot sóhajtottam, amikor négy kis óvodás közé ültem le egy csöppnyi asztal köré. Õszinteségük megdöbbentett: határozottan Magdi nénit követelték, majd ki is fejtették, hogy ahelyett, hogy fontos egyházi kérdésekrõl tanácskozna, a legjobban tenné, ha velük töltené a délutánt.

A kedélyeket csak egy gyermekdallal sikerült megnyugtatnom. Erre megint õszinte válasz érkezett: egy kislány egyenesen hahotázásban tört ki. Nem bántóan, nem rosszindulattal, de kifejezésre juttatta, hogy ilyen énekhangot õ még nem hallott, az óvó nénik másképp fakadnak dalra. Mindezt a legteljesebb õszinteséggel. Talán most értettem meg igazán, miért kell olyanná lennünk, mint a kisgyermekeknek…

Másnap hét második osztályos gyerekkel az imádságról beszélgetve megállapítottuk, hogy így tarthatjuk Istennel a kapcsolatot, hálát adhatunk neki sok mindenért, és segítséget kérhetünk tõle. Majd a kérdésre, hogy mely dolgokat kell megköszönnünk, folyamatosan kaptam a jobbnál jobb válaszokat: a levegõt, az ebédet, a szüleinket, a szomszéd gyereket, az iskolát, a legjobb barátnõt, a távirányítós autót… Mindent, amit mi, a „nagyok” olyan természetesnek veszünk! Gyakran nem is találunk jó dolgot az életünkben, Istennek is csak a panaszainkat soroljuk fel. Ezek a néhány éves emberkék pedig még képesek észrevenni a valódi örömöket, hogy igenis van miért hálát adnunk. Megható volt ezek után látni, milyen boldogan teszik össze a kezüket, és tanulják meg tõlem a Miatyánk elsõ néhány sorát.

Mindkét nap fáradtan tértem haza. Nem pihentem, de sokat tanultam. Tõlük, akikhez tanítani mentem.

Jenõ