| Evangélikus Egyház
 - Online újságok
 - Evangélikus Élet
 - Archívum
 - 2008
 - 50
 - Szabadságon, kisszéken Élő víz 
   Hozzászólás a cikkhez
 Szabadságon, kisszéken 
 
      Mivel rohamtempóban közeledik felénk
az év vége, az elõírt szabadnapjaim közül
pedig még sokat nem vettem ki, a
közelmúltban megtoldottam az egyik
hétvégémet két nappal. Gondoltam, pihenek
egyet a szülõi házban.
     Történt azonban, hogy lelkész édesanyámnak
egy balatonszárszói konferenciára
kellett utaznia, a környéken
viszont nem akad olyan lelkész, aki két
teljes nap hittanóráit helyettesíteni
tudná. Kézenfekvõ volt ezért, hogy én
ülök hétfõn és kedden a szolgálati autóba,
hogy két iskolában és három
óvodában megtartsam a tucatnyi hittanórát. Izgalommal és nem kevés félelemmel
léptem be a termekbe, édesanyám hittankönyvekkel
megrakott táskáját szorongatva
izzadt kezemmel. Elvégre nem
hozhatok szégyent Isten ügyére, a lelkészre
és persze magamra sem! Már az elsõ percekben sok-sok minden
nem akart összeállni: befûztem a világ
teremtésérõl szóló diafilmet a vetítõbe,
amikor rájöttem, hogy olyan jól sikerült
egykor megalkotnia Istennek a világosságot,
hogy nem látszanak a képek
az iskolai könyvtár falán. Kénytelen voltam
ezért saját szavaimmal elmesélni a
teremtés hét napját az elsõ osztályos
hallgatóságnak. Nem egyszerû feladat…
A legtöbbet én tanultam az órán: néha a
legegyszerûbb dolgokat a legnehezebb
megfogalmaznunk. Két órával késõbb a reformáció ünnepével
kapcsolatban is meglehetõsen bonyolult
dolognak tûnt tizenegy éves
gyerekeknek beszélni az úrvacsora és a
katolikus miseáldozat különbségérõl. A
segítség azonban megérkezett, és kezdeti
mózesi dadogásomat lassan-lassan értelmes
mondatok váltották fel. Nagyot sóhajtottam, amikor négy
kis óvodás közé ültem le egy csöppnyi
asztal köré. Õszinteségük megdöbbentett:
határozottan Magdi nénit követelték,
majd ki is fejtették, hogy ahelyett,
hogy fontos egyházi kérdésekrõl tanácskozna,
a legjobban tenné, ha velük
töltené a délutánt. A kedélyeket csak egy gyermekdallal
sikerült megnyugtatnom. Erre megint
õszinte válasz érkezett: egy kislány
egyenesen hahotázásban tört ki. Nem
bántóan, nem rosszindulattal, de kifejezésre
juttatta, hogy ilyen énekhangot
õ még nem hallott, az óvó nénik másképp
fakadnak dalra. Mindezt a legteljesebb
õszinteséggel. Talán most értettem
meg igazán, miért kell olyanná lennünk,
mint a kisgyermekeknek… Másnap hét második osztályos gyerekkel
az imádságról beszélgetve megállapítottuk,
hogy így tarthatjuk Istennel a
kapcsolatot, hálát adhatunk neki sok
mindenért, és segítséget kérhetünk tõle.
Majd a kérdésre, hogy mely dolgokat
kell megköszönnünk, folyamatosan
kaptam a jobbnál jobb válaszokat: a levegõt,
az ebédet, a szüleinket, a szomszéd
gyereket, az iskolát, a legjobb barátnõt,
a távirányítós autót… Mindent,
amit mi, a „nagyok” olyan természetesnek
veszünk! Gyakran nem is találunk jó
dolgot az életünkben, Istennek is csak a
panaszainkat soroljuk fel. Ezek a néhány
éves emberkék pedig még képesek észrevenni
a valódi örömöket, hogy igenis
van miért hálát adnunk. Megható volt
ezek után látni, milyen boldogan teszik
össze a kezüket, és tanulják meg tõlem a
Miatyánk elsõ néhány sorát. Mindkét nap fáradtan tértem haza.
Nem pihentem, de sokat tanultam. Tõlük,
akikhez tanítani mentem. Jenõ
 ::Nyomtatható változat::
 |