A vasárnap igéje

ÚJÉV – Ef 2,8–10

Vannak fontosnak vélt kincseink, amelyek nélkül egy percünket sem tudjuk elképzelni, és vannak olyan értékeink, amelyekrõl – akár mások kedvéért is – le tudunk mondani. Rangsoroljuk is értékeinket. Megállapítjuk, mi nélkülözhetetlen, és mi az, ami nem lényeges.

Kétségtelen, az egyik legdrágább kincsünk a múló idõ. Bár gyakran elfecséreljük, de ilyenkor, az esztendõ fordulóján rádöbbenünk, mennyire fontos és drága. Isten igéje átrendezi, meggyógyítja értékrendünket. Így talpra állított értékpiramisunk csúcsán nem a múló idõ, hanem a Jézus Krisztussal való közösség ragyog. Ez boldogít már itt a földön, és jut majd teljességre az õ országában.

Ünnepünk evangéliuma az Urunk névadásáról szóló rövid tudósítás (Lk 2,21). Jézus szabadítást hirdetõ nevével indít útra. Bár ez a legrövidebb az egyházi esztendõ összes istentiszteleti, ünnepi olvasmánya között, mégis benne van minden. Jézus Urunk neve nemcsak az éppen elõttünk lévõ háromszázhatvanöt napot jelöli ki számunkra, hanem távlatot nyit életünknek a földi lét határain túl, az üdvösségig. Igazán új azonban csak akkor lesz a most kezdõdõ esztendõ, ha horizontját nem a következõ december 31. határolja, hanem ha megértjük, hogy Isten kegyelmébõl ez az év is Jézus-év: vagyis az eljövendõ örök új esztendõ, a vele való teljes közösség felé vezetõ út egy szakasza. Isten ezen az ünnepen így nyitja meg szívünket valóban új ígéretére. Ha ezt megértjük, akkor ehhez még két felismerés társul.

Az egyik, hogy ez az újdonság nem vélt vagy valós hûségünk, kitartásunk jutalma. Ezért mondja az apostol: nem cselekedeteink jutalma az, hogy új lehetõséget kapunk. A megnyíló jövõ mindig ajándék, mindig kegyelem! Emberi életünk logikája – hogy a tegnap és a ma sikere alapozza meg a jövendõt – csõdöt mond hitünk dolgaiban. Semmink sincs, amivel büszkélkedve Isten elé állhatnánk. Hiszen csak azt tettük – ha egyáltalán megtettük –, ami kötelességünk volt.

Néha szánalmas, hogyan állnak sorba az emberek kitüntetésekért, elismerésekért; és vérig sértõdnek, ha kimaradnak az éppen aktuális névsorból. Isten országának nem ez a rendje, hiszen ott nincs érdem, és nincs érdemrend. Csak a meg nem érdemelt kegyelem ajándéka van. Ezért az, aki újév ünnepét nemcsak jeles – eddig még sosem volt – dátumként köszönti, vagy mint kisebb-nagyobb botlások, bûnök után kapott tiszta lapnak örül az új évszámnak, hanem Istentõl fogadja életének ezt az új szakaszát, pontosan tudja, hogy csak Jézusért virradhattunk új napra, új esztendõre.

Ezen a ponton kísértõ gondolataink is támadhatnak. Ha így van, hogy nincs semmi múltbeli érdemünk, akkor nyilván ugyanez lesz érvényes ezután is. Akkor pedig egyáltalán nem fontos, hogyan s mivel töltjük ki a múló idõt. De csak addig gondolkozhatunk így, amíg meg nem értjük igénk második felét. Mert miközben szó sem lehet arról, hogy érdemeink elismeréseként kapnánk az elõttünk álló esztendõt, azt halljuk, azért kapjuk, hogy a ránk váró alkalmakkal és elkészített lehetõségekkel Istennek szolgáljunk.

Furcsa a kép, de elképzelhetjük úgy az elõttünk lévõ idõt – akár ezt az új évet is –, mint egy hatalmas kelléktárat, ahol háromszázhatvanöt polc huszonnégy fiókjában személyre szabott feladatok várnak ránk. Nem cselekedeteinkért, hanem cselekedetekre kaptunk idõt.

És van mit tennünk. Nézzünk csak körül! Tele vannak kisebb-nagyobb közösségeink mindenféle nyomorúsággal, kártékony szenvedélyekkel, széthulló családokkal, lazuló erkölccsel, sokak szegénységének gondjával. 2009 elsõ napjaiban van-e Magyarországon vagy szerte e világon, aki ne így látná helyzetünket? Aki ezen az ünnepen Isten kegyelmének új esztendejébe Jézus nevével indul, az nem mondhatja: „Ez nem az én gondom.”

Miközben Isten ezen a napon hitünk szárnyán az égbe emel, parancsával a földre állít. Mert a végsõ cél felé vándorolva két lábbal a földön járunk.

Mindezt Jézus Urunktól tanulhatjuk meg. Tõle tudjuk, hogy ami elõttünk van, az kegyelembõl van. Nem siratjuk a múló idõt, hanem örömmel töltjük ki az elõttünk levõt a ránk váró jó cselekedetek szolgálatával. Nem vádolunk másokat, hanem végrehajtjuk a magunk feladatait. Elvégezzük, amit Isten tõlünk vár. S akkor lesz új esztendõnk. Mert különben ugyanolyan lesz ez is, mint az éppen elmúlt. Vagy még rosszabb. Nemcsak gazdaságilag, hanem minden tekintetben.

Új csak akkor lesz ez az év, ha mi magunk megújulunk. Mi, akik belakjuk, és – ha Isten engedi – végigéljük az esztendõt. Mindez kegyelembõl van, nem érdemeinkért, hogy senki ne dicsekedjék, de mindenkinek azért adatik, hogy dicsérje az Urat. S ha így történik, akkor mégis boldog és mégis új esztendõnk lesz.

Imádkozzunk! Kegyelmes Istenünk! Köszönjük, hogy kivezettél az óévbõl, és megajándékozol az új esztendõvel bennünket. Tedd hatékonnyá szívünkben igéd üzenetét, hogy megértsük, örök és mégis mindig új szereteted az új esztendõ alapja. Add, hogy megújult életû tanítványaidként élhessünk kegyelmed új esztendejében szent neved dicsõségére, embertársaink javára! Ámen.

Ittzés János