A vasárnap igéje

ÚJ­ÉV UTÁ­NI VA­SÁR­NAP – Jak 4,10–17

Úton lé­vő egy­ház. A nap­ke­le­ti böl­csek ha­za­in­dul­tak. Csak rö­vid pil­la­nat le­he­tett, míg meg­áll­hat­tak a já­szol­nál, s már­is út­ra kel­tek. Az Úr pa­ran­csa sze­rint út­ra kelt Jó­zsef is kis csa­lád­já­val.

Et­től a pa­rancs­tól kez­dő­dő­en Jé­zus egész éle­te ván­dor­lás. De nem­csak Jé­zu­sé, ha­nem mind­azo­ké is, akik Jé­zus mel­lett él­nek. Jó­zsef hi­á­ba ál­lí­tot­ta össze ács­mű­he­lyé­nek kö­vet­ke­ző évi mun­ka­ter­vét – út­ra kel­lett kel­nie. Csa­lád­já­val is­mét vé­gig­jár­ta az ős­atyák út­ját. A ta­nít­vá­nyok is ott­hagy­ták csa­lád­ju­kat: Jé­zus­sal együtt be­jár­ták Ga­li­lea és Jú­dea vá­ro­sa­it. Ma is úton va­gyunk. A pol­gá­ri év for­du­ló­ja is jel­zi ván­dor­lá­sunk esz­ten­de­it.

Az uta­zás fel­té­te­le a cél­tu­dat. Ha út­ra ke­lünk – akár csak szel­le­mi vagy gaz­da­sá­gi ér­te­lem­ben is –, ter­vet ké­szí­tünk. Tud­nunk kell, hon­nan in­du­lunk, és ho­vá ér­ke­zünk. Fel­ké­szü­lünk akár vá­rat­lan hely­ze­tek­re is. Egy ka­masz me­sél­te, aki a VII. ke­rü­let sö­té­te­dés után már ve­szé­lyes kör­ze­té­ben la­kik, hogy min­dig vé­gig­gon­dol­ja, mit kell ten­nie, ha hir­te­len tá­ma­dás ér­né. Egy vő­le­gényt meg­kér­dez­tek, hogy mit tesz, mi sze­rint dönt, ha ke­nyér­ke­re­ső és fér­ji hi­va­tá­sa össze­üt­kö­zés­be ke­rül. Ő ma­ga­biz­to­san ál­lí­tot­ta: min­den ilyen hely­ze­tet jól tud ke­zel­ni.

Va­ló­ban fon­tos, hogy cél­tu­da­to­san in­dul­junk út­nak. Ki száll­na föl ar­ra a busz­ra, amely­nek a ve­ze­tő­je nem tud­ja meg­mon­da­ni, ho­vá is tart? Az au­tó meg­állt a stop­pos mel­lett. „Ho­vá megy?” – hang­zott a kér­dés. Mi­re a stop­pos: „Mind­egy.” A so­főr ki­szólt: „Ne ha­ra­gud­jék, én nem ar­ra me­gyek.” És gázt adott. Az uta­zás elő­fel­té­te­le, úgy lát­szik, a ma­ga­biz­tos­ság.

Ma­ga­biz­tos­ság és bi­zo­nyos­ság. Ezt az elő­fel­té­telt so­kan vall­ják. Itt már nem cél­tu­dat­ról van szó. Ma­ga­biz­tos az is le­het, aki nem tud­ja a cél­ját. Sze­rin­tem az a vő­le­gény is csak ma­ga­biz­tos volt.

A je­gyes­pá­ro­kat ál­ta­lá­ban meg­ké­rem, hogy ír­ják le jó és rossz tu­laj­don­sá­ga­i­kat. Ré­geb­ben töb­ben ar­ról szá­mol­tak be, hogy alig tud­tak ma­guk­ról jó tu­laj­don­sá­got ír­ni, rosszat vi­szont an­nál könnyeb­ben. Né­hány év óta for­dult a hely­zet. Könnye­dén so­rol­ják a jó­kat, s alig-alig a rossza­kat. Bi­zo­nyo­san nem let­tek job­bak az em­be­rek. Egy­sze­rű­en meg­ta­ní­tot­ták őket ar­ra, hogy ma­ga­biz­tos­nak tűn­je­nek. At­tól tar­tok, ve­szé­lyes csap­dá­ba csal­ták őket.

A Ja­kab ál­tal em­lí­tett, egy­más fe­let­ti íté­let és a ke­res­ke­dők üz­le­ti ter­ve is cél­tu­dat nél­kü­li ma­ga­biz­tos­ság. Ezért vá­lik tar­tal­mat­lan szó­vá, sőt Is­ten el­le­ni terv­vé, mint a bá­be­li to­rony. Ami­kor Jé­zust kö­vet­jük – aho­gyan Jó­zse­fet er­re kész­tet­te az Úr –, nem le­he­tünk ma­ga­biz­to­sak. A ma­ga­biz­tos­ság hi­á­nya így nem bi­zony­ta­lan­sá­got ered­mé­nyez, ha­nem bi­zo­nyos­sá­got. Azt a bá­tor bi­zal­mat, hogy Jé­zus Egyip­to­mon ke­resz­tül is az ígé­ret föld­jé­re, a ha­lá­lon át is élet­re ve­zet. Ja­kab in­té­sét meg­fo­gad­ni te­hát nem eti­kai cse­le­ke­det, ha­nem hi­tünk aján­dé­ka.

Csak a Jé­zus irán­ti bi­za­lom bá­to­rít fel ar­ra, hogy sa­ját ter­ve­in­ket fel­ad­va, igaz­sá­gunk szik­la­vá­rá­ból ki­vo­nul­va az Úr út­ja­in jár­junk. Ja­kab hit­ről, nem pe­dig eti­ká­ról be­szél. Ezt az­zal te­szi ért­he­tő­vé, hogy nem tilt­ja el a ke­res­ke­dő­ket sem az út­tól, sem a ha­szon­szer­zés­től. Szem­lé­let­vál­to­zás­ra hív­ja őket, ma­ga­biz­tos­ság­ból az Is­ten irán­ti bi­za­lom bi­zo­nyos­sá­gá­ra.

Úton Is­ten ve­ze­té­se alatt. A nap­ke­le­ti böl­csek ha­za­in­dul­tak. Mi is ma­gunk mö­gött hagy­juk az ün­ne­pe­ket. Hol­nap kez­dő­dik a ta­ní­tás is. Út­köz­ben Ba­bits Zsol­tár fér­fi­hang­ra cí­mű ver­sét dú­dol­gat­juk: „Tu­dod hogy ér­ted tör­tén­nek min­de­nek – mit bu­sulsz? (…) Ma­dár­ka tol­la se hull ki – ég se zeng – föld se re­meg, / hogy az Is­ten rád ne gon­dol­na. Az Is­tent sem ért­he­ti meg, / aki té­ged meg nem ért.”

Meg­bá­to­rod­tunk. Mert ugyan el­vesz­tet­tük hi­tün­ket ön­ma­gunk­ban, de meg­nyer­tük a hi­tet Jé­zus­ban. Ezért nem kell si­et­nünk, ma­ga­biz­to­san haj­ta­nunk elő­re. Ér­tünk van itt min­den. Még a ke­rü­lő­utak és a zsák­ut­cák is. Mi­énk az idő és a tér.

Az au­tó meg­állt a stop­pos mel­lett. „Ho­vá megy?” – hang­zott a kér­dés. Mi­re a stop­pos: „Mind­egy.” A so­főr ki­szólt: „Jöj­jön ve­lem, en­gem biz­tos ke­zek ve­zet­nek” – és szé­les­re tár­ta a ko­csi aj­ta­ját. Ámen.

Imád­koz­zunk! „Jé­zus, rád te­kin­tek, / S mú­ló föl­di kin­cset / Nem ke­re­sek én. / Hír­ne­vet, nagy­sá­got, / Si­kert itt nem vá­rok, / Csak te légy enyém! / Uta­mon ha fáj­da­lom / És ke­reszt vár, hor­dom hit­tel: / Tő­led nem sza­kít el.” (EÉ 357,3) Ámen.

Ben­c­ze And­rás