Élő víz

Min­dig is hit­tem ben­ne, leg­alább­is amed­dig vissza tu­dok em­lé­kez­ni. Min­dig érez­tem, hogy ez az egész – bár­mennyi­re is an­gyal­káz­nak, jé­zus­káz­nak meg jó­po­fiz­nak sok­szor a fel­nőt­tek – ko­moly do­log. Per­sze nem a be­csem­pé­szett ka­rá­csony­fá­ra meg az el­tit­kolt aján­dé­kok­ra gon­do­lok, ha­nem ma­gá­ra a lé­nyeg­re. Hogy vég­re van egy pár nap, ami­kor a sok ro­ha­nás és „tel­je­sítsd ezt-azt gyor­san” után időt és ener­gi­át for­dí­tunk fon­tos dol­gok­ra is. Konk­ré­tan ar­ra, hogy örö­met sze­rez­zünk a sze­ret­te­ink­nek.

Meg is be­szél­tük mi ezt már kis­is­ko­lás­ko­runk­ban az öcsi­vel, és el­ha­tá­roz­tuk, hogy mi sem ma­ra­dunk ki be­lő­le töb­bé, ha már így rá­jöt­tünk, mi­ről is van szó. Ele­in­te per­sze ke­vés­bé ta­lál­tuk fel ma­gun­kat. Nyo­masz­tott ben­nün­ket, hogy nincs pén­zünk aján­dék­ra (egy nyolc-tíz éves gye­rek min­dig csó­ró), meg hogy egye­dül se­ho­va sem me­he­tünk el­in­téz­ni ezt-azt, de az­tán még­is­csak meg­ta­lál­tuk az utun­kat. Alig kell va­la­mi ah­hoz, hogy dal­ra fa­kad­ja­nak a ka­rá­cso­nyi an­gya­lok.

Azt hi­szem, éle­tem leg­nagy­sze­rűbb ka­rá­cso­nyi aján­dé­kát ab­ban az év­ben ad­tam, ami­kor épp egy fil­lé­rem sem volt. Ab­ban az év­ben, amely­nek az őszén bal­eset ér­te a szom­széd kis­lányt, Esz­tert.

Nyo­masz­tó, sú­lyos köd­ként ül­te meg az egész köz­sé­get ez a hír. Jól is­mer­tük Esz­tert, ug­ri­bug­ri ki­csi lány volt, vi­dám és fék­te­len, mint bár­ki más az ő ko­rá­ban. Hi­he­tet­len­nek tűnt, hogy most ta­lán meg is hal – a gye­re­kek nem szok­tak meg­hal­ni! Ért­he­tet­len volt az egész. És va­la­hogy ak­kor tu­da­to­so­dott ben­nünk az a tény is, hogy a bal­ese­tek, ame­lyek­ről a rá­dió meg a té­vé be­szél, iga­zi, élő em­be­rek­kel es­nek meg, nem csak olyan tá­vo­li fi­gu­rák­kal.

Az­tán csak jött a hír, hogy meg­ma­rad a kis Esz­ter­ke, de jár­ni nem fog tud­ni, a ge­rin­ce úgy sé­rült meg, hogy to­ló­ko­csi­ba kény­sze­rül to­váb­bi éle­té­re. Az em­be­rek ar­cán bo­rús fel­hő­ként ült a döb­be­net, mi, gye­re­kek hi­tet­len­ked­ve ráz­tuk a fe­jün­ket. Hogy le­het az? Mi is­mer­jük Esz­tert, ő nem ilyen. Nem egy hely­ben ülő, szo­mo­rú kis­lány. Moz­gé­kony és ele­ven, mint mi. Les át a ke­rí­té­sen, és ha a me­den­ce elő­ke­rül nyá­ron, át is ug­rik a ke­rí­tés te­te­jén egy kis pan­cso­lás­ra.

Em­lék­szem, ahogy áll­tunk ott az öcsém­mel a nyir­kos hi­deg­ben azon a de­cem­be­ri na­pon, ami­kor meg­hoz­ták. Kis ar­ca cso­dál­ko­zó volt in­kább, mint el­gyö­tört.

– Hogy meg­vál­to­zott min­den…

Ezt mond­ta csak csön­de­sen, ami­kor az apu­ká­ja ki­emel­te a ko­csi­ból, és át­ül­tet­te a ke­re­kes szék­be. Iga­za volt, tény­leg meg­vál­to­zott min­den. Csen­de­sebb és szür­kébb lett a há­zuk kö­rül az egész vi­lág.

– Mi­lyen szo­mo­rú a kert – sut­tog­ta könnyes szem­mel.

Ugyan ki­nek volt ere­je a bal­eset után a kert­tel fog­lal­koz­ni? A bok­rok kó­co­san, csap­zot­tan áll­tak a té­li hi­deg­ben, a vi­rá­gos­kert­ben az el­nyí­lott nö­vé­nyek fa­gyott-mál­lott ka­rói ék­te­len­ked­tek. Ron­da volt, na, mit szé­pít­sük.

– És én ezt a ker­tet fo­gom lát­ni nap mint nap az ab­lak­ból…

„De­hogy fo­god te ezt a ker­tet né­ze­get­ni – gon­dol­tuk ak­kor –, hi­szen mi annyi­szor át­me­gyünk majd hoz­zád, hogy időd sem ma­rad né­ze­get­ni!” De az­tán va­la­hogy olyan ne­héz volt el­in­dul­ni. Olyan ide­gen­nek tűnt az a szo­mo­rú­ság­gal te­li ház. Nem bír­tuk rá­ven­ni ma­gun­kat, hogy be­men­jünk. Egy­sze­rű­en nem mer­tük le­nyom­ni a ki­lin­cset. Majd hol­nap, majd es­te, majd leg­kö­ze­lebb. Ké­szül­tünk, de so­se ér­tünk oda. Ahogy pe­dig leesett a hó, és eljött a szán­kó­zás, csúsz­ká­lás, hó­em­ber­épí­tés ideje, bi­zony el is te­rel­te a fi­gyel­mün­ket, és elő­for­dult, hogy egész hé­ten eszünk­be se igen ju­tott a szom­széd kis­lány.

Egy té­li es­tén – ép­pen ka­rá­csony előt­ti nap – az­tán el­szé­gyell­tük ma­gun­kat. Mi­cso­da ku­tyák va­gyunk mi, itt van ez a sze­gény kis cim­bo­ra, mi meg fe­lé sem né­zünk!

– Te, épít­sünk egy hó­em­bert az Esz­ter­ké­ék há­za elé is! – aján­lot­tam bűn­tu­da­tom­ban az öcsém­nek egy jó kis ha­vas han­cú­ro­zás után.

Ő csak a kesz­tyű­jét dör­zsöl­get­te.

– Majd hol­nap, le­fagy a ke­zem, meg már éhes is va­gyok. Kü­lön­ben is, ab­ban a dzsum­buj kert­ben el se tu­dod ké­szí­te­ni – há­rí­tott. – Nézd csak meg! – mu­ta­tott a szer­te­szét ágas­ko­dó össze­vissza­ság­ra.

De az én te­kin­te­tem az ab­lak­ra esett, ahon­nan egy gyer­tya fé­nyé­ben bá­na­tos kis gye­rek­arc le­sett só­vá­rog­va ki­fe­lé.

– Te, mi len­ne, ha rend­be ten­nénk a ker­tet is? Sze­rin­tem csu­da jó len­ne! – bök­tem ol­dal­ba.

Öcsém ki­csit el­gon­dol­ko­dott. Ta­lán ő is meg­lát­ta köz­ben azt a szo­mo­rú kis te­kin­te­tet, mert na­gyot ta­szí­tott raj­tam, és fut­ni kez­dett a giz­ga­zos ren­ge­teg fe­lé.

– Gye­rünk! – ki­ál­tot­ta, és tép­ked­ni kezd­te a könnyen en­ge­dő gyo­mo­kat, el­vi­rág­zott kó­ró­kat.

A tisz­to­ga­tás­sal ha­mar vé­gez­tünk; elő­ke­rült a fé­szer­ből a met­sző­ol­ló is. Hol egyi­künk, hol má­si­kunk met­sze­ge­tett ügyet­len­kén, de lel­ke­sen, és a bok­rok­nak egy­ket­tő­re szo­li­dabb for­má­juk lett.

Mi­re el­ta­ka­rí­tot­tuk a sok ág­hul­la­dé­kot, már ko­rom­sö­tét volt. Egy­más­ra néz­tünk. Le­gyen még hó­em­ber, vagy má­ra elég volt? Mind­ket­ten egy­szer­re moz­dul­tunk, gör­dül­tek a hó­go­lyók, göm­bö­lyö­dött a po­cak, a ko­bak, hem­pe­reg­tek a ka­rok, s máris elő­ke­rült egy ág­csó­va is sep­rű­nek, lyu­kas fa­zék is ka­lap­nak.

– Te, mi len­ne, ha hó­an­gyal len­ne be­lő­le? – jött hir­te­len az öt­let.

Ka­cag­va la­pít­gat­tuk a ro­po­gós ha­vat, ta­paszt­gat­tuk a szár­nya­kat, ame­lyek mind­un­ta­lan le­hull­tak. A hó­em­ber nem akart an­gyal­lá vál­toz­ni se­ho­gyan sem.

– Mit akar­tok csi­nál­ni? – nyílt ki az ab­lak, és Esz­ter­ke meg az anyu­ká­ja né­zett ki ne­vet­ve raj­ta.

– Hó­an­gyal­lá akar­tuk ala­kí­ta­ni a hó­em­bert, de nem si­ke­rül – val­lot­tuk be váll­vo­no­gat­va.

– Jaj, hó­an­gyal az már így is, és ti is an­gya­lok vagy­tok. Esz­ter­ke annyit ne­ve­tett. Annyit, de annyit ma es­te! – sut­tog­ta el­csuk­ló han­gon a szom­széd né­ni. – Gyer­tek gyor­san, igya­tok egy te­át, biz­to­san jól át­fáz­ta­tok! – hí­vo­ga­tott ben­nün­ket.

Csu­rom­vi­ze­sen és bol­do­gan néz­tünk vé­gig még egy­szer a mű­vün­kön. Az ab­lak­ból ra­gyo­gó szem­mel mo­soly­gott ránk a kis Esz­ter. Olyan jó­fé­le volt a mo­so­lya. Már nem érez­tük ide­gen­nek, tá­vo­li­nak, el­ér­he­tet­len­nek. Ugyan­az a kis­lány volt, akit ad­dig sze­ret­tünk, aki­vel ját­szot­tunk és ka­cag­tunk sok-sok éven át gond­ta­la­nul. Ta­lán to­ló­ko­csi­ban, de ugyan­az volt. Tud­tam, hogy most vissza­kap­tuk, hogy új­ra ba­rá­tok le­szünk épp­úgy, mint az­előtt. Ter­mé­sze­te­sen és iga­zán.

– Azt hi­szem, ezt most jól csi­nál­tuk – sut­tog­tam az öcsém­nek.

– Mi­ért nem ér­zem, hogy ez most nagy do­log volt? – sut­to­gott vissza be­fe­lé me­net.

– Ta­lán mert jót ten­ni nem is olyan fenn­költ va­la­mi, mint hit­tük – gon­dol­tam.

És ezt gon­do­lom ma is. Jót ten­ni nem ék­te­len ha­tal­mas fel­adat. Csak egy ki­csi jó szán­dék kell hoz­zá, egy ki­csi ta­lá­lé­kony­ság, egy ki­csi idő. Olyan könnyen dal­ra fa­kad­nak azok a ka­rá­cso­nyi an­gya­lok…

Fül­ler Tí­mea