Élő víz

Kö­szö­nöm azt a po­hár for­ralt bort, ame­lyet te vet­tél né­hány nap­ja a ka­rá­cso­nyi vá­sár­ban. Nem, nem azt, ame­lyi­ket ne­kem szán­tál. Azt már meg­kö­szön­tem ott hely­ben, ami­kor a sze­mer­ké­lő eső és a hű­vös szél elől be­hú­zód­tunk a pony­vák alá. Igen, az is jól­esett: nem­csak a fű­sze­re­zé­sét ta­lál­ták el a ven­dég­lá­tók, ha­nem tel­je­sen fel is me­le­gí­tett a zord idő­ben.

Most azon­ban a má­si­kat kö­szö­nöm ne­ked. Azt, ame­lyet nem ne­kem vet­tél. Egy­szer ki­bon­tot­tad ma­gad a sza­bad­té­ri szék­ben el­he­lye­zett pléd vé­del­mé­ből, oda­men­tél a pult­hoz, kér­tél egy po­hár for­ró italt, és meg­kí­nál­tál va­la­kit. Egy em­bert, aki ak­kor ta­lán már na­pok óta nem evett egy fa­la­tot sem. Ta­lán el is fe­lej­tet­te már, mit je­lent egy po­hár me­leg fo­lya­dék okoz­ta öröm. Azt a fér­fit, akit ak­kor, azon az es­tén ta­lán csak te vet­tél ész­re a vá­sá­ri for­ga­tag­ban, túl az ér­té­kes por­té­ká­kat kí­ná­ló fa­há­za­kon és az iz­zók­kal fel­dí­szí­tett fe­nyő­fá­kon.

Ak­kor nem be­szél­tünk er­ről. Csak annyit mond­tál, hogy nem fo­gad­ta el. De töb­bet nem fog­lal­koz­tunk ve­le. Ta­lán azért, mert nem il­lett a fa­hé­jas-szeg­fű­sze­ges han­gu­lat­ba va­la­ki, aki­nek le­het, hogy nem il­la­ta, ha­nem sza­ga van. Ta­lán azért, mert mi, akik még ott ül­tünk ve­led az asz­tal­nál, fá­radt­nak érez­tük ma­gun­kat ah­hoz, hogy más ba­ját is ma­gunk­kal vi­gyük. Ta­lán azért, mert olyan ci­ki, túl „nyá­las” lett vol­na be­szél­ni er­ről a je­le­net­ről. (Lá­tod? Ide ju­tott a vi­lá­gunk! Egy po­hár bor­ral tör­té­nő ven­dég­lá­tás­ról sem be­szé­lünk szí­ve­sen…) Nem be­szél­tünk ró­la, ezért meg­kö­szön­ni sem tud­tam.

Itt fe­je­zem hát ki a há­lá­mat. Mert bár vissza­uta­sí­tot­tak, iga­zi ün­ne­pet tud­tál va­rá­zsol­ni egy kom­mer­ci­á­lis ad­vent­be. Be­bi­zo­nyí­tot­tad, hogy nem kell nagy dol­go­kat ten­nünk, he­gye­ket meg­moz­gat­nunk, csak ki­nyit­ni a sze­mün­ket és ad­ni, amit tu­dunk. Pe­dig tu­dom, hogy ne­ked sem volt sok. Előt­te gon­do­san szá­mol­tad a zse­bed­ben az ér­mé­ket és a fi­ze­tés át­uta­lá­sá­ig hát­ra­lé­vő na­po­kat. Azon­ban elég volt csu­pán akar­nod vál­toz­tat­ni egy pi­cit ezen az egyen­lőt­len vi­lá­gon…

Be­bi­zo­nyí­tot­tad, hogy az iga­zi sze­re­tet „nem kér­ke­dik, nem fu­val­ko­dik fel” (1Kor 13,4), csak csend­ben oda­megy a pult­hoz, ki­kér egy po­hár for­ralt bort és oda­ad­ja a szom­ja­zó és di­der­gő em­ber­nek.

Kö­szö­nöm hát még egy­szer azt a po­hár for­ralt bort… Sze­re­tet­tel üd­vö­zöl:

Je­nő