ÉnekKincsTár

Éne­kes­köny­vünk Víz­ke­reszt cí­mű fe­je­ze­té­ben el­ső he­lyen sze­re­pel ün­ne­pi gra­du­ál­éne­künk: Égi csil­lag tisz­ta fé­nye (EÉ 185). Míg ma­ga a cím s már az el­ső vers­szak is egy­ér­tel­mű­vé te­szi az ün­nep­hez va­ló kap­cso­la­tot, an­nál több kér­dés me­rül­het fel ben­nünk, ha a dal­lam, il­let­ve a szö­veg szer­ző­jé­re né­zünk. Ha ki­csit is jár­ta­sak va­gyunk éne­ke­ink tör­té­ne­té­ben, egy má­sik kér­dést is fel­te­he­tünk: ho­gyan ke­rült egy­más mel­lé fran­cia ere­de­tű dal­lam és finn szö­veg?

Ez utób­bi kér­dés­re nem tu­dok egy­ér­tel­mű vá­laszt ad­ni, csak utal­ni ar­ra, hogy gyü­le­ke­ze­ti ének­kin­csünk nagy ré­sze a kü­lön­bö­ző ko­rok­ban és gyűj­te­mé­nyek­ben sok­szor igen kü­lön­bö­ző dal­la­mok­kal sze­re­pelt. Szö­veg és dal­lam kap­cso­la­tá­nak, egyes gyűj­te­mé­nyek­ben el­fog­lalt sze­re­pé­nek vizs­gá­la­ta igen fá­rad­sá­gos és össze­tett mun­ka. Er­re itt ter­mé­sze­te­sen nem vál­lal­koz­ha­tunk. Ves­sünk te­hát rö­vid pil­lan­tást ked­velt éne­künk egy­há­zi esz­ten­dő­ben el­fog­lalt he­­lyé­­re s ke­let­ke­zé­sé­nek tör­té­ne­tére!

„Égi csil­lag tisz­ta fé­nye / Hí­vott há­rom böl­cset rég, / Hogy meg­lel­jék cél­hoz ér­ve / Já­szol­ágy kis gyer­me­két, / És ott térd­re hull­ja­nak, / Né­ki há­lát ad­ja­nak.” (1. vers)

Víz­ke­reszt – ide­gen szó­val epi­fá­nia – ün­nep­lé­se a mai gya­kor­lat­ban kis­sé hát­tér­be szo­rult, ami már csak azért is saj­ná­la­tos tény, mi­vel gaz­dag jel­kép­rend­szert hasz­ná­ló, ősi ün­nep­ről van szó. Mon­da­ni­va­ló­já­nak kö­zép­pont­já­ban a fény, fé­nyes­ség áll. Já­nos evan­gé­lis­ta sza­va­i­val: „Az Ige volt az iga­zi vi­lá­gos­ság, amely meg­vi­lá­go­sít min­den em­bert: ő jött el a vi­lág­ba.” (Jn 1,9)

A má­so­dik vers­szak­ban ki­bom­lik a ke­resz­tény élet­út, mely min­den­ki szá­má­ra ka­pasz­ko­dót, ér­tel­met je­lent­het a föl­di úton. Az utat kí­sé­rő fény ve­zet el a vég­ső fé­nyes­ség­be: „Szent igéd, mint égi csil­lag, / Hív­jon, von­jon, Jé­zu­sunk, / Utat int­ve, míg meg­vir­rad, / Míg te­hoz­zád el­ju­tunk! / Min­den bús szem lás­sa meg / Ál­dott égi fé­nye­det!”

A szö­veg Eli­as Lönn­rot finn nyel­vész és or­vos ver­se Túr­me­zei Er­zsé­bet for­dí­tá­sá­ban. A dal­lam pe­dig Loys Bour­geo­is 100. gen­fi zsol­tá­rá­nak finn né­pi vál­to­za­ta.

Bour­geo­is 1510 kö­rül szü­le­tett Pá­rizs­ban. Kán­tor volt Genf­ben, ze­ne­szer­ző, a gen­fi zsol­tá­rok egyik dal­lam­szer­ző­je. Éle­té­nek ér­de­kes­sé­ge, hogy 1551 de­cem­be­ré­ben egy nap­ra be­bör­tö­nöz­ték, mi­vel a nyom­ta­tás­ban meg­je­lent zsol­tá­rok dal­la­mát en­ge­dély nél­kül meg­vál­toz­tat­ta. 1552-ben az­tán el­hagy­ta Gen­fet, előbb Ly­on­ban, majd Pá­rizs­ban élt. Itt is halt meg, az éne­kes­köny­vi ada­tunk­tól el­té­rő­en 1561-ben.

Lönn­rot (1802–1884) kör­or­vos volt egy el­du­gott kis fa­lu­ban, szor­gal­ma­san gyűj­töt­te a nép­da­lo­kat és nép­me­sé­ket, ta­nul­má­nyoz­ta finn anya­nyel­vé­nek tit­ka­it, ke­res­gél­te a finn iro­da­lom em­lé­ke­it. Hel­sin­ki­ben a finn nyelv és iro­da­lom pro­fesszo­ra lett; szo­ros szá­lak­kal kap­cso­ló­dott Ma­gyar­or­szág­hoz is, hi­szen a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia tag­ja volt. Ér­de­kes tud­nunk, hogy – nagy meg­le­pe­tés­re – it­te­ni szék­fog­la­ló be­szé­dét ma­gyar nyel­ven tar­tot­ta! Vi­lág­te­kin­télyt az­tán a Ka­le­va­la szer­kesz­té­sé­vel szer­zett. Ilyen mó­don éle­te és sze­mé­lyi­sé­ge szo­ros össze­füg­gés­ben áll a misszi­ó­val, amely­re ver­sé­nek har­ma­dik és ne­gye­dik stró­fá­ja oly egy­ér­tel­mű­en szó­lít fel: „Ké­rünk, tartsd meg tisz­tán né­künk / Ezt a drá­ga szent igét! / Sür­gess min­ket, el ne kés­sünk / Vin­ni fé­nyét szer­te­szét, / Hogy meg­lás­sák min­de­nek, / S üd­vös­ség­re lel­je­nek! // Benn a szí­vünk mé­lyén ég­jen / Kül­dő han­god: »Men­je­tek!« / Hogy a drá­ga hír el­ér­jen / Vég­re min­den né­pe­ket! / Szent igéd szol­gá­la­tát / Lel­ked láng­ja has­sa át!”

Vé­gül az utol­só vers­szak egy­ség­be fog­lal ígé­re­tet, el­jö­ve­telt, vá­ra­ko­zást, vá­ra­ko­zást az új­ra el­jö­ve­tel­re, s mind­ezt ki­ter­jesz­ti a föld vég­ső ha­tá­rá­ig. „Hozd el azt a haj­nalt vég­re, / Me­lyet ígért szent igéd: / Mind e föld­nek min­den né­pe / Me­lyen térd­re hull eléd, / S úgy zeng min­den nyelv ne­ked / Ál­dó há­la­éne­ket!”

Víz­ke­reszt­tel és az azt kö­ve­tő, vál­to­zó szá­mú va­sár­na­pok­kal zá­rul a ka­rá­cso­nyi ün­nep­kör. Éne­künk vers­sza­kai a böl­csek meg­ér­ke­zé­sé­től a vég­ső idő­kig kí­sér­nek min­ket – ün­nep­lés­ben, küz­de­lem­ben, szol­gá­lat­ban, misszi­ó­ban, a már meg­élt igaz­sá­gok új­ra­ér­tel­me­zé­sé­ben s az el­jö­ven­dő re­mény­sé­gé­ben.

W. Kincz­ler Zsu­zsan­na