Keresztény szemmel
Példa, érték
Igen jó osztályba járhattam középiskolai éveimben a fasori gimnáziumban. Az akkori közösség, az együtt eltöltött négy év és az azóta megmaradt, erős szálak – úgy vélem – alapvetően határozták meg azt, akivé lettem. Az akkor újrainduló Fasornak a bizonyára sok hibája és ezernyi értéke között számomra az osztálytársak máig ható közössége, az életre szóló barátságok azok, amik leginkább megszépítik – utólag – a kínos matematikaórai feleleteket, a végső tehetetlenség érzését egy-egy kémiai vegyület láttán, a kissé hangulatember testnevelő tanár rosszkedvéből adódó fekvőtámaszok, guggolások, felülések utáni izomfájdalmakat.
Minden bizonnyal az emberi közösségek minőségének egyik fokmérője, ha tagjaik a hétköznapok egyszerű megélésén túl maradandó értéket akarnak teremteni. És nem véletlen, hogy ilyenkor a legkézenfekvőbb megoldásnak a papír és a rárögzített szöveg adódik. Nem egyszerűen azért, mert a közösség dokumentálni akarja, hogy milyenek is azok a „szürke” hétköznapok, hanem azért, mert úgy érzi, a hétköznapin túl valami olyan tartalom van a birtokában, amelyet ki kell fejeznie. Érzi, nem igazán az a fontos, hogy mi történik kronológiailag az órák egymásutánjában, a szünetekben, hanem az: mi történik mindeközben bennük, akik a közösséget alkotják.
Többnyire persze egy tizenhét-tizennyolc évesekből álló közösség nem gondol a mögöttes megokolásra, egyszerűen csak cselekszik, alkot, megteszi azt, amiről ösztönösen érzi, hogy meg kell tennie, hogy érdemes megtennie. Így született meg a negyedik osztály közepén a Béla, az osztály lapja.
Természetesen folyóiratnak indult, és ugyanilyen természetesen csak az első (és egyben utolsó) számig jutottunk. „Gyönyörű” rózsaszín papíron, vastag filccel, írógéppel, fénymásolóval összetákolt újság volt ez, lényegében csak infantilis poénokkal telerakva. De az akkor még nem is sejtett célját így is messzemenően betöltötte: ha a kezembe kerül, újra érzem az osztály illatát (vagy épp szagát), újra hallom a hangokat, újra látom, ki melyik padban ül. Látom a zöld linóleumot, az összefirkált padokat, és érzem: különleges közösség a miénk, különleges emberekkel, különleges barátságokkal. A Béla a miénk volt, mi alkottuk, rólunk szólt – mindenki más számára bizonyára unalmas, érdektelen lett volna, de ez a legkevésbé sem érdekelt bennünket. Ez a lap úgy volt jó, ahogy volt. Nem a lap miatt – miattunk.
Mondanom sem kell, hogy pont annyi példányban fogyott el a lap, ahányan voltunk az osztályban. Meg sem kísértett senkit az a gondolat, hogy ne venné meg. Mert meg akarták venni. Persze az akarat intenzitása egyenesen arányos volt azzal, hogy ki-ki melyik „gyűrűn” állt az osztály magját körülvevő koncentrikus körök sokaságában, de annyira senki nem volt távol a „centrumtól”, hogy érdekeltség híján merje meg nem venni a lapot (nézhetett is volna, hova kerül ezen tette után…).
Régen lapozgattam a Bélát. A legutóbbi költözésünk után nem is tudom, hova került. Mégis, e lap példája furcsa aktualitást nyert, mióta tudom, hogy új kezdeményezésként egyházunkban országos presbiteri találkozót szerveznek szeptember 12-ére. Megdöbbentett az adat: az előzetes felmérések szerint nagyjából ötezer presbitere van gyülekezeteinknek. Ők azok, akik – még ha a presbiterség eredeti, újszövetségi értelme sokat változott is – minden bizonnyal a centrumot körülvevő koncentrikus körökben a középponthoz közelebb, legközelebb lévő gyűrűkön helyezkednek el. Minden bizonnyal…
Ötezer presbiter – és körülbelül ugyanennyi az Evangélikus Élet heti példányszáma. Arról ugyan nincs pontos adatunk, hogy a lap minden olvasója presbiter-e, inkább csak megérzéseink: ezen ötezer fős presbiteri közösségnek nagyjából a fele lehet rendszeres olvasója lapunknak. Nem szándékozom bántani senkit, csak egyszerűen kérdések sorjáznak bennem. Mi van a másik felével? Hol vannak ők, ha a magyarországi evangélikus közösség egyetlen hetilapja érdektelen a számukra? Vagy a lappal lenne baj, az lenne érdektelen (és persze ezen utóbbi kérdésekre még mindig illik öntudatos „Hát, igen!”-nel válaszolni).
Nem mértem meg semmilyen mérlegen, így nem tudom, hogy igazam van-e, csak egy létező közösség létező lapjához (egy osztálynak a Bélához) fűződő viszonyát tudom analógiaként idézni: Ez a lap úgy jó, ahogy van. Nem a lap miatt – miattunk.
Egy gyülekezet presbitériuma pár hete úgy döntött: ne legyen olyan presbitere, aki úgy érzi, érdektelen számára az Evangélikus Élet, az evangélikus élet. Valamit megértettek abból, hogy a közösség középpontjához való tartozás – nemcsak kötelezettségekkel, hanem – elsősorban érdekeltséggel jár együtt. A tótkomlósi gyülekezetbe az eddigi hat helyett harminc Evangélikus Életet küldünk… E sorokkal is hálát adok a tótkomlósi presbiterek döntéséért.
Talán ők a kezdet.
Kendeh K. Péter