Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Igen jó osz­tály­ba jár­hat­tam kö­zép­is­ko­lai éve­im­ben a fa­so­ri gim­ná­zi­um­ban. Az ak­ko­ri kö­zös­ség, az együtt el­töl­tött négy év és az az­óta meg­ma­radt, erõs szá­lak – úgy vé­lem – alap­ve­tõ­en ha­tá­roz­ták meg azt, aki­vé let­tem. Az ak­kor új­ra­in­du­ló Fa­sornak a bi­zo­nyá­ra sok hi­bá­ja és ezer­nyi ér­té­ke kö­zött szá­mom­ra az osz­tály­tár­sak má­ig ha­tó kö­zös­sé­ge, az élet­re szó­ló ba­rát­sá­gok azok, amik leg­in­kább meg­szé­pí­tik – utó­lag – a kí­nos ma­te­ma­ti­ka­órai fe­le­le­te­ket, a vég­sõ te­he­tet­len­ség ér­zé­sét egy-egy ké­miai ve­gyü­let lát­tán, a kis­sé han­gu­lat­em­ber test­ne­ve­lõ ta­nár rossz­ked­vé­bõl adó­dó fek­võ­tá­ma­szok, gug­go­lá­sok, fel­ülé­sek utá­ni izom­fáj­dal­ma­kat.

Min­den bi­zonnyal az em­be­ri kö­zös­sé­gek mi­nõ­sé­gé­nek egyik fok­mé­rõ­je, ha tag­jaik a hét­köz­na­pok egy­sze­rû meg­élé­sén túl ma­ra­dan­dó ér­té­ket akar­nak te­rem­te­ni. És nem vé­let­len, hogy ilyen­kor a leg­ké­zen­fek­võbb meg­ol­dás­nak a pa­pír és a rárögzített szö­veg adó­dik. Nem egy­sze­rû­en azért, mert a kö­zös­ség do­ku­men­tál­ni akar­ja, hogy mi­lye­nek is azok a „szür­ke” hét­köz­na­pok, ha­nem azért, mert úgy ér­zi, a hét­köz­na­pin túl va­la­mi olyan tar­ta­lom van a bir­to­ká­ban, ame­lyet ki kell fe­jez­nie. Ér­zi, nem iga­zán az a fon­tos, hogy mi tör­té­nik kro­no­ló­gi­a­i­lag az órák egy­más­után­já­ban, a szü­ne­tek­ben, ha­nem az: mi tör­té­nik mind­eköz­ben ben­nük, akik a kö­zös­sé­get al­kot­ják.

Több­nyi­re per­sze egy ti­zen­hét-ti­zen­nyolc éve­sek­bõl ál­ló kö­zös­ség nem gon­dol a mö­göt­tes meg­oko­lás­ra, egy­sze­rû­en csak cse­lek­szik, al­kot, meg­te­szi azt, ami­rõl ösz­tö­nö­sen ér­zi, hogy meg kell ten­nie, hogy ér­de­mes meg­ten­nie. Így szü­le­tett meg a ne­gye­dik osz­tály kö­ze­pén a Bé­la, az osz­tály lap­ja.

Ter­mé­sze­te­sen fo­lyó­irat­nak in­dult, és ugyan­ilyen ter­mé­sze­te­sen csak az el­sõ (és egy­ben utol­só) szá­mig ju­tot­tunk. „Gyö­nyö­rû” ró­zsa­szín pa­pí­ron, vas­tag filc­cel, író­gép­pel, fény­má­so­ló­val össze­tá­kolt új­ság volt ez, lé­nye­gé­ben csak in­fan­ti­lis po­é­nok­kal te­le­rak­va. De az ak­kor még nem is sej­tett cél­ját így is messze­me­nõ­en be­töl­töt­te: ha a ke­zem­be ke­rül, új­ra ér­zem az osz­tály il­la­tát (vagy épp sza­gát), új­ra hal­lom a han­go­kat, új­ra lá­tom, ki me­lyik pad­ban ül. Lá­tom a zöld li­nó­le­u­mot, az össze­fir­kált pa­do­kat, és ér­zem: kü­lön­le­ges kö­zös­ség a mi­énk, kü­lön­le­ges em­be­rek­kel, kü­lön­le­ges ba­rát­sá­gok­kal. A Bé­la a mi­énk volt, mi al­kot­tuk, ró­lunk szólt – min­den­ki más szá­má­ra bi­zo­nyá­ra unal­mas, ér­dek­te­len lett vol­na, de ez a leg­ke­vés­bé sem ér­de­kelt ben­nün­ket. Ez a lap úgy volt jó, ahogy volt. Nem a lap mi­att – mi­at­tunk.

Mon­da­nom sem kell, hogy pont annyi pél­dány­ban fo­gyott el a lap, ahá­nyan vol­tunk az osz­tály­ban. Meg sem kí­sér­tett sen­kit az a gon­do­lat, hogy ne ven­né meg. Mert meg akar­ták ven­ni. Per­sze az aka­rat in­ten­zi­tá­sa egye­ne­sen ará­nyos volt az­zal, hogy ki-ki me­lyik „gyû­rûn” állt az osz­tály mag­ját kö­rül­ve­võ kon­cent­ri­kus kö­rök so­ka­sá­gá­ban, de annyi­ra sen­ki nem volt tá­vol a „cent­rum­tól”, hogy ér­de­kelt­ség hí­ján mer­je meg nem ven­ni a la­pot (néz­he­tett is vol­na, ho­va ke­rül ezen tet­te után…).

Ré­gen la­poz­gat­tam a Bé­lát. A leg­utób­bi köl­tö­zé­sünk után nem is tu­dom, ho­va ke­rült. Még­is, e lap pél­dá­ja fur­csa ak­tu­a­li­tást nyert, mi­ó­ta tu­dom, hogy új kez­de­mé­nye­zés­ként egyházunkban or­szá­gos pres­bi­te­ri ta­lál­ko­zót szer­vez­nek szep­tem­ber 12-ére. Meg­döb­ben­tett az adat: az elõ­ze­tes fel­mé­ré­sek sze­rint nagy­já­ból öt­ezer pres­bi­te­re van gyü­le­ke­ze­te­ink­nek. Õk azok, akik – még ha a pres­bi­ter­ség ere­de­ti, új­szö­vet­sé­gi ér­tel­me so­kat vál­to­zott is – min­den bi­zonnyal a cent­ru­mot kö­rül­ve­võ kon­cent­ri­kus kö­rök­ben a kö­zép­pont­hoz kö­ze­lebb, leg­kö­ze­lebb lé­võ gyû­rû­kön he­lyez­ked­nek el. Min­den bi­zonnyal…

Öt­ezer pres­bi­ter – és kö­rül­be­lül ugyan­ennyi az Evan­gé­li­kus Élet he­ti pél­dány­szá­ma. Ar­ról ugyan nincs pon­tos ada­tunk, hogy a lap min­den ol­va­só­ja pres­bi­ter-e, in­kább csak meg­ér­zé­se­ink: ezen öt­ezer fõs pres­bi­te­ri kö­zös­ség­nek nagy­já­ból a fe­le le­het rend­sze­res ol­va­só­ja la­punk­nak. Nem szándékozom bántani senkit, csak egy­sze­rû­en kér­dé­sek sor­jáz­nak ben­nem. Mi van a má­sik fe­lé­vel? Hol van­nak õk, ha a ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus kö­zös­ség egyet­len he­ti­lap­ja ér­dek­te­len a szá­muk­ra? Vagy a lap­pal len­ne baj, az len­ne ér­dek­te­len (és per­sze ezen utób­bi kér­dé­sek­re még min­dig il­lik ön­tu­da­tos „Hát, igen!”-nel vá­la­szol­ni).

Nem mér­tem meg sem­mi­lyen mér­le­gen, így nem tu­dom, hogy iga­zam van-e, csak egy lé­te­zõ kö­zös­ség lé­te­zõ lap­já­hoz (egy osz­tály­nak a Bé­lá­hoz) fû­zõ­dõ vi­szo­nyát tu­dom ana­ló­gia­ként idéz­ni: Ez a lap úgy jó, ahogy van. Nem a lap mi­att – mi­at­tunk.

Egy gyü­le­ke­zet pres­bi­té­ri­u­ma pár he­te úgy dön­tött: ne le­gyen olyan pres­bi­te­re, aki úgy ér­zi, ér­dek­te­len szá­má­ra az Evan­gé­li­kus Élet, az evan­gé­li­kus élet. Va­la­mit meg­ér­tet­tek ab­ból, hogy a kö­zös­ség kö­zép­pont­já­hoz va­ló tar­to­zás – nem­csak kö­te­le­zett­sé­gek­kel, ha­nem – el­sõ­sor­ban ér­de­kelt­ség­gel jár együtt. A tót­kom­ló­si gyü­le­ke­zet­be az ed­di­gi hat he­lyett har­minc Evan­gé­li­kus Éle­tet kül­dünk… E so­rok­kal is há­lát adok a tót­kom­ló­si pres­bi­te­rek dön­té­sé­ért.

Ta­lán õk a kez­det.

Ken­deh K. Pé­ter

::Nyomtatható változat::