Kultúrkörök
Megszólító tanúságtétel
Fabiny Tamás „Neki növekednie kell…” címmel a Kairosz Könyvkiadó Miért hiszek? sorozatában most megjelent kötetében Szőnyi Szilárd beszélget a püspökkel. Amikor Fabiny Tamással első ízben találkoztam a bonyhádi evangélikus gimnáziumban, a Bibliából a kreativitással és a tehetséggel kapcsolatos példázatokat mesélt. De hogyan? Egy püspöktől az ember – akármilyen fiatalos – azt várná el, hogy idéz, és dörgedelmes módon bizonyítja, hogy a híveknek lenne még mit tenniük a Biblia ismerete érdekében. Ezzel szemben Fabiny püspök akár újsághírnek is beillő parafrázisait adta az ismert biblikus történeteknek, és hozta ezzel közel az igazi lényeget mindenkihez. Mindez igen jól összecseng az életrajzi riportkönyv zárásával, ahol püspöki beiktatásáról beszél, és elmondja, hogyan választotta az eredetileg tervezett püspöki jelmondat helyett – amely Pál apostol igéje, és így szól: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” – Keresztelő Szent János szavait: „Neki növekednie kell, nekem kisebbé lennem.”
Keresztelő Szent János Jézusról beszél. Jézus befogadásával a bennünk való növekedéséhez kell nekünk kisebbeknek lennünk. De ennek a gondolatnak az értelme kiteljesíthető. Az alázatos embernek, a sokat tudó embernek, de annak az embernek is, aki pusztán csak azt akarja, hogy befogadják, hogy megértsék, kisebbé kell lennie – mindenkivel szemben. Mindenkivel szemben – a másikban lakozó emberség okán, és mindenkivel szemben – a másikban lakozó Jézus, Isten okán, a közösség, a megértés okán.
Fabiny Tamás igazi kommunikátor. Nem a szónak a mai, felszínes, egymondatos értelmében, hanem az átadás, az igazi hatás értelmében. Ahogyan a könyv mondja: „üdítően természetes nyelvezettel” eleveníti meg a legmélyebb igazságokat. A könyv igen jól visszaadja ezt az üdítően természetes nyelvezetet, amelyért gratuláció és köszönet illeti a beszélgetőpartnert, az írót, Szőnyi Szilárdot.
A beszélgetés példát hoz arra is, hogy a püspök (akkor még lelkész) közvetlensége esetenként zavaró is tudott lenni. „Volt például, hogy bibliaórát tartottam, és lelkesen, átszellemülten magyaráztam – meséli Fabiny Tamás –, amikor egyszer csak a mellettem ülő néni rám néz, megsimogat, és azt mondja: »Jaj, de aranyos!« Mondhattam volna a világ legnagyszerűbb szónoklatát, avagy képviselhettem volna borzasztó tévtanítást, a néninek, Isten áldja meg, csak az volt fontos, hogy be szépen beszél a lelkész úr!”
Bár nem voltam ott, és ezért nincs jogom arra, hogy másként értelmezzem a jelenetet, mint az, aki átélte, de hadd rehabilitáljam a nénit és egyben Fabiny Tamást is. Az érzelmi viszonyulás a legtöbb információt integráló viszonyulásunk bármihez, ami körülvesz minket. A logikus, bal agyféltekénk egyszerre csak öt-nyolc adat feldolgozására képes. A képszerű, zenei, kreatív jobb agyféltekénk ezt csak tízszer haladja meg. Ha bármilyen ennél bonyolultabb helyzettel találkozunk (és életünk igazán fontos eseményei mind ilyenek), akkor az információk megértésének folyamatába a tudatalattink is belép, amelyik a döntéseit érzelmek formájában közvetíti felénk. Hadd hozzam erre példaként azt, hogy Isten létét sem logikai magyarázattal fogadjuk el. Ilyenkor millió és millió, a logikus vagy akár a képszerű agyunk kapacitását messze meghaladó tudás összegződik bennünk. Meggyőződésem tehát, hogy a néni nem felszínes volt. A néninek Fabiny Tamás a lelkét érintette meg, hiteles emberként hitet csiholt, és ez sokkalta, sokkalta több, mintha a néni bármit is megértett volna a prédikációból a szó köznapi értelmében.
A kötetben Fabiny Tamás felidézi, hogy „a protestáns kifejezés az eredeti értelme szerint nem tiltakozást jelent valami ellen, hanem annyit tesz: pro testo, vagyis tanúságot tenni valamiről”. Ez a tanúságtétel, méghozzá hiteles, a befogadóhoz idomuló, megszólító tanúságtétel Fabiny Tamás sajátja, és ezt a tanúságtételt adja vissza kiválóan az interjúkötet.
A könyvben megjelent beszélgetésnek a tanúságtétellel egybecsengő másik fő gondolata a beszélgető egyház ideája. A mai korban sajnos már elfelejtettünk beszélgetni. Ha beszélgetünk, akkor az sokszorta üres. A szavaink konganak, és mi magunk nem vagyunk jelen a beszélgetésben. Nem vállaljuk magunkat, nem árad a szeretet a szavaink mentén. Csöng a mobilunk, és a másikat könnyűszerrel odahagyva egy újabb beszélgetésbe ruccanunk. Vannak persze közöttünk kivételek, akik még tudnak beszélgetni. Ilyen Szőnyi Szilárd és Fabiny Tamás. Figyeljünk rájuk, és olvassuk el e könyvet!
Fabiny Tamás nemcsak lelkész, nemcsak püspök, hanem magát emberségében, esendőségében megmutató ember. Embersége adja lelkészi hitelét. Soha nem felejtem el, amikor a nyáron Káptalanfüreden a kutató diákokkal és Tamással beszélgetve megmutattam egy másik könyvében a képet, amelyen a püspök hátán a gyermekei lovagoltak. Bevallom őszintén, kicsit féltem ettől. Féltem attól, hogy ezzel zavarba hozom a püspököt. Elvégre egy püspöknek nem illik négykézláb mászkálni, mert hova lesz akkor az őt övező tisztelet? Azt a szeretetteli mosolyt, amely Fabiny Tamás arcát elöntötte, amikor a lovaglós képet bemutattam, nehéz elfeledni. Ez a mosoly tudta, hogy a tiszteletet nem a forma adja. A tisztelet a tartalomból fakad, és mindig újra és újra megújítandó azokkal, akikkel az ember kapcsolatba kerül.
A könyvben bemutatott egyház gyermekszerető egyház, a gyermekeket a lelkészi összejövetelek, az istentiszteletek kincsének tartó hely. A jövőbe vetett hit helye. Ez a hit, ez a bizalomteli, tiszta szeretet különösen fontos válság idején. Fabiny Tamás rámutat arra, hogy az egyház nemcsak gyermekszerető, nemcsak beszélgető, hanem szolidáris egyház is, és szolidaritása olyan vonás, amely a jövőben nőni fog, amelynek növekednie kell. Ezzel tudja szolgálni a megtartást, az összetartást, a kiút közös keresését egy olyan korban, amely váratlanabbnál váratlanabb helyzeteket állít elénk. Készüljünk erre fel – olvassuk el ezt a könyvet.
Csermely Péter