Evangélikusok

Mi­nél hosszabb ide­ig élt va­la­ki a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút rö­vid­del kö­ve­tő négy év­ti­ze­des dik­ta­tú­rá­ban, an­nál na­gyobb él­mény volt szá­má­ra a tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai, jo­gi, gaz­da­sá­gi rend­szer­vál­to­zás. Nem­ze­dé­kem ér­zé­keny is er­re, őszin­tén be­vall­juk, nem hit­tük vol­na, hogy még a mi éle­tünk­ben be­kö­vet­ke­zik a cso­da.

An­nál in­kább ir­ri­tá­ló, ami­kor – tár­sa­da­lom­ban és egy­ház­ban – el­hang­zik, hogy még nem tör­tént meg a rend­szer­vál­to­zás. El le­het­ne in­téz­ni ezt né­hai An­tall Jó­zsef mi­nisz­ter­el­nök ked­venc mi­nő­sí­té­sé­vel: „sza­már­ság”, de ez nem old­ja meg a gon­dot. Hi­á­ba a jog­ál­lam, a de­mok­ra­ti­kus in­téz­mény­rend­szer, a több­pár­ti par­la­ment…, akik­nek nem tet­szik va­la­mi a je­len­le­gi ha­zá­ban – már­pe­dig egy sza­bad or­szág egyik sa­ját­sá­ga, hogy meg­osz­la­nak a vé­le­mé­nyek –, ha­mar meg­fo­gal­maz­zák a di­ag­nó­zist: itt még nem volt rend­szer­vál­to­zás.

Per­sze nem annyi­ra bo­nyo­lult ügy ez. Egy­sze­rű po­li­ti­ka. A dik­ta­tú­ra bal­ol­da­li­ként azo­no­sí­tot­ta ma­gát, a de­mok­rá­ci­á­ban több­ször is bal­ol­da­li párt ka­pott több­sé­get. Aki­nek nem tet­szik egy kor­mány­in­téz­ke­dés, ha­mar kész a kri­ti­ká­val: itt még nem volt rend­szer­vál­to­zás.

Azt azon­ban nem hit­tem vol­na, hogy ez a pri­mi­tív po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás egy igen szép egy­há­zi ese­mé­nyen is han­got kap­hat. Az Or­dass La­jos-díj át­adá­sa­kor – Ter­ray Lász­ló ré­sze­sült az el­is­me­rés­ben no­vem­ber 28-án – dr. Fa­bi­ny Ti­bor lau­dá­ci­ó­já­ban kö­zép­pon­ti he­lyet ka­pott ez a gon­do­lat (ol­vas­ha­tó az Evan­gé­li­kus Élet 2008. de­cem­ber 14-i szá­má­nak 7. ol­da­lán). Na­gyon örül­tem Gáncs Pé­ter püs­pök sze­líd ref­le­xi­ó­já­nak a lap ez évi el­ső szá­má­ban (ja­nu­ár 4., 3. ol­dal); je­len írás ez­zel pár­hu­za­mo­san ké­szült el.

Ki­zá­ran­dó min­den fél­re­ér­tést, rög­tön le­szö­ge­zem, hogy a leg­hal­vá­nyabb ké­tely sem me­rül­het fel Ter­ray Lász­ló lel­kész test­vé­rünk ki­tün­te­té­se kap­csán. Ak­kor sem, ha nyil­ván nem csak ne­kem ju­tott eszem­be, hogy ta­lán kap­hat­ta vol­na egy­ide­jű­leg posz­tu­musz Szép­fa­lu­si Ist­ván is az el­is­me­rést. Ak­kor sem, ha sa­já­tos ér­de­kes­ség­ként Ter­ray fő­ként Or­das La­jos­sal kap­cso­la­tos mun­kás­sá­gá­ért ré­sze­sült az el­is­me­rés­ben. Ő 1946-ban tá­vo­zott kül­föld­re, és élt Nor­vé­gi­á­ban szép szol­gá­ló éle­tet, Or­dass 1948-ban dön­tött úgy, hogy nem él a tá­vo­zás fel­kí­nált le­he­tő­sé­gé­vel, és a bör­tönt is vál­lal­va – itt­hon ma­rad.

Sze­rény még a tör­té­nel­mi táv­lat, bo­nyo­lult kort hagy­tunk ma­gunk mö­gött, de egy­sze­rű­en a jó íz­lés okán sem kel­le­ne a lau­dá­ci­ó­ba po­li­ti­kát ke­ver­ni.

Szel­le­mes akart len­ni a lau­dá­tor, ami­kor a be­ve­ze­tő­ben a té­koz­ló fiú pél­dá­za­tát meg­for­dít­va al­kal­maz­ta. Nem a lel­kész tért vissza egy­há­zá­hoz, ha­nem a Ma­gyar­or­szá­gi Evangélikus Egy­ház tért meg fi­á­hoz. Ez a leg­ud­va­ri­a­sab­ban fo­gal­maz­va is ka­pi­tá­lis té­ve­dés, ab­szurd arány­té­vesz­tés. Nincs is ked­vem ezt vi­tat­ni. (E sze­rint a ma­gyar lel­ké­szek­nek 1948 után va­la­hol a vi­lág­ban kel­lett vol­na szol­gál­ni­uk.)

Azt hi­szem, egy­há­zunk vi­szony­lag jól ol­dot­ta meg a va­la­mennyi­re ké­nyes fel­ada­tot, az itt­hon ma­rad­tak meg­be­csü­lé­sét és a Kül­föl­dön Élő Ma­gyar Evan­gé­li­kus Lel­ké­szek Mun­ka­kö­zös­sé­ge (KÉ­MELM) el­is­me­ré­sét, a szol­gá­la­tuk irán­ti tisz­te­le­tet. Ezt tük­röz­te Ter­ray Lász­ló ki­tün­te­té­se is. De ennyi­re nem sza­bad el­vet­ni a suly­kot. Ez a má­sik ol­da­lon ugyan­az, mint a jog­gal bí­rált ko­ráb­bi hi­va­ta­los ál­lás­pont, „a kül­föl­di­ek ne mond­ják meg ne­künk, hogy mi a he­lyes”. Az egy­ház nem le­het sem a bal­ol­da­li, sem a jobb­ol­da­li po­li­ti­ka esz­kö­ze.

És ak­kor a rend­szer­vál­to­zás­ról, amely dr. Fa­bi­ny Ti­bor sze­rint most va­ló­sult meg. Te­kint­sünk el at­tól, hogy ki min­den­kit sér­tett meg la­zán, ma­rad­junk a té­nyek­nél.

Vé­le­mé­nyem sze­rint egy­há­zunk­ban a rend­szer­vál­to­zás Fa­sang Ár­pád­nak Kál­dy Zol­tán püs­pök­höz, majd Mik­lós Im­ré­hez, az egy­ko­ri Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal el­nö­ké­hez írt le­ve­lé­vel vet­te kez­de­tét. Foly­ta­tó­dott Dó­ka Zol­tán nyílt le­ve­lé­vel, sze­re­pet ját­szott ben­ne a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) 1984. évi bu­da­pes­ti vi­lág­gyű­lé­se, majd a Test­vé­ri Szó moz­ga­lom és irat. Ki­ma­gas­ló ese­mény volt a fo­lya­mat­ban 1987. ok­tó­ber 24-én Har­ma­ti Bé­lá­nak és e so­rok író­já­nak a be­ik­ta­tá­sa a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ki, il­let­ve fel­ügye­lői tisz­té­be. Fon­tos volt a fa­so­ri gim­ná­zi­um új­ra­in­du­lá­sa 1989. szep­tem­ber 2-án és az eb­ben az év­ben meg­ren­de­zett fó­ru­mok.

A rend­szer­vál­to­zást min­den te­kin­tet­ben az 1991–97 kö­zöt­ti zsi­nat ön­töt­te for­má­ba. Mind­azok­tól, akik eze­ket a nagy­sze­rű ese­mé­nye­ket át­él­ték, át­él­tük, nem ve­he­tő el az él­mény sem­mi­lyen po­li­ti­zá­ló po­én­nal.

Min­dig úgy vél­tük – a rend­szer­vál­to­zás egy­ház­kor­mány­zá­sa –, hogy egy­ide­jű­leg kell az egy­há­zi élet­ben a vál­lal­ha­tó, vál­la­lan­dó kon­ti­nu­i­tást és a ce­zú­rát, a múlt­tól va­ló el­ha­tá­ro­ló­dást ér­vény­re jut­tat­ni, kép­vi­sel­ni.

Nagy­ra be­csü­löm dr. Fa­bi­ny Ti­bort úgy is, mint az an­gol nyelv és iro­da­lom pro­fesszo­rát, úgy is, mint vi­lá­gi teo­ló­gust. Nem volt szán­dé­kom­ban bán­ta­ni őt, egy­sze­rű­en ne­he­zen ta­lá­lok ma­gya­rá­za­tot a rend­szer­vál­to­zás­sal kap­cso­la­tos ki­je­len­té­sé­re. Fel sem té­te­le­zem, hogy za­var­ja a tu­dat, a dik­ta­tú­rá­ban is min­den esélyt meg­ka­pott ké­pes­sé­gei ka­ma­toz­ta­tá­sá­ra.

Ugyan­ak­kor tar­toz­tam ez­zel az ál­lás­fog­la­lás­sal Or­dass La­jos­nak is, a nem­rég el­tá­vo­zott Ben­czúr Lász­ló­nak is, ma­gunk­nak is, akik­nek az egy­há­zi rend­szer­vál­to­zás fo­lya­ma­tát kel­lett me­ne­dzsel­nünk; és kü­lö­nö­sen an­nak a sok száz lel­kész­nek, gyü­le­ke­ze­ti mun­ka­társ­nak, a gyü­le­ke­ze­tek né­pé­nek, akik a dik­ta­tú­rá­ban is hű­ek ma­rad­tak.

Frenkl Ró­bert