Élő víz
Vál(t)ság van!
A csapból is válság folyik – pestiesen szólva. Kiterjedését tekintve olykor hazai, olykor regionális, máskor nemzetközi vagy globális, olykor világ-, olykor kozmikus. Intenzitása szerint olykor válság, máskor deficit, néha krízis, esetenként katasztrófa, olykor csőd, gyakrabban recesszió. Jellegét tekintve egyszer pénzügyi, máskor gazdasági, sőt politikai. Hallunk továbbá morális, társadalmi, szociális, környezeti, klimatikus, energia- és bizalmi válságról. Hatáskörét tekintve állami, máskor parlamenti; megint máskor kormányzati, olykor önkormányzati. Mindehhez jön még – statisztikai adatokkal alátámasztva – az európai kereszténység válságának híre.
Ha egy beteg emberi szervezet ennyi válságtünetet mutatna, és a háziorvos mégsem adna beutalót, hogy kivizsgálják, mi az alapbetegség, nos, akkor annak az orvosnak a praxisát be kellene tiltani a hippokratészi eskü megszegése okán. „Egészen beteg már a fej, egészen gyenge már a szív. Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyították. (Ézs 1,5b–6) Ezzel a képpel írja le Ézsaiás próféta a válságtüneteket mutató népét.
Márpedig mindeddig elmaradt a kivizsgálás. Mert egyről soha nem hallunk a híradásokban. Arról, ami mindennek a gyökere: az ember válságáról. Pedig csak az ember válságának felismerése, nyílt feltárása, szakszerű kezelése vezethet hosszú távon is eredményre. A beállt rendkívüli helyzet komolyságát nem vitatom. Mindannyian saját bőrünkön érezzük. Úgy vagyunk, mintha háborgó tengeren hajóznánk egy lélekvesztőn. Jó lenne már kikötni a legelső kikötőben! Vagy mégsem?
A Krisztus előtti 8. században élt egy ember, Homérosz, ő mesél nekünk erről. Főhőse, Odüsszeusz a szirének szigete közelében hajózva meghallja a szirének csábító énekét. Az érzéki hangok hívják, csalogatják, szinte kényszerítik, hogy kössön ki. De ő is – mint minden hajós – tudja, hogy ez maga lenne a végzet, hiszen a szirének kegyetlen, vérengző lények, a hajósnak kiszívják a vérét, s a szigetükön legyőzhetetlenek. Odüsszeusz vívódik. Ám vívódása közepette megragadja azt az igazságot, hogy a korábban erre járó hajósok pusztulásának igazi oka nem a szirének léte vagy ereje, nem a külső körülmények, hanem az ok magában az emberben van. A szirének éneke olyan erős rezonanciát képes kelteni az emberi lényben, amely erősebb az értelem csillapító erejénél.
Miért rezonál az ember ezekre a hangokra? Hiszen ez a rezonanciajelenség teszi kiszolgáltatottá. Miért van az, hogy az ember a csábító, ígérgető hangoknak olyan gépiesen engedelmeskedik, mint Öveges professzor Hecki kutyája a normál A hangnak? S vajon el lehet-e hangolni az embert a halálos frekvenciáról? Ezek a fő kérdések.
Odüsszeusz nem a szirének ellen veszi fel a küzdelmet, hanem önmaga ellen. Emberei fülébe viaszt önt, magát pedig az árbochoz kötözteti. Így menekül meg a hajó legénysége, s így fordulhat jobbra majd Ithaka sorsa. Hibátlan válságkezelés!
Odüsszeusz bölcsességét és „válságmenedzselését” azonban sehol sem látjuk. Modern világunkhoz valahogy nem illenek az avítt, antik eszközök és megoldások. Hát nem fontos a megmenekedés? Hát nincs egyetlen vezető sem, aki vállalja az árbochoz kötöztetést? Nincs egy sem, aki bedugná a rábízottak fülét? Pedig akkor talán a szirének is belefáradnának az eredménytelen éneklésbe.
Örömmel tudatom és jelentem: van! Egy mindenképpen! Ő nem a költői képzelet szülötte, hanem hús-vér ember, történelmi alak. De mielőtt róla lesz szó, közelítsünk Odüsszeusztól a valósághoz.
A végzetes hangok már az édenben megszólaltak, és rezonáltak az első emberpárban. Ádám nem dugja be Éva fülét, nem takarja le a szemét. Ott és akkor lett az ember „élő halottá”, elvesztve teremtésbeli méltóságát. Rezonanciát gerjeszt Ézsauban is (a gyomron keresztül), hogy egy tál lencse árán megfossza öröksége felétől (1Móz 25,27–34).
Rezonanciát gerjeszt a jeruzsálemi nagytanács hatalmukat és tekintélyüket féltő jogászaiban is, hogy aztán a megzavarodott tömeggel kimondassák ezt a rettenetes mondatot: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt 27,25)
A Biblia figyelmeztet: mindenki rezonál a sátán sugallataira, aki nem született újjá. A halálos rezonanciáról mondja Jakab: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1,14–15)
Ellenben az újjászületett emberben – új teremtés lévén – már nem a végzetes hangok találnak kedvező fogadtatásra, hanem a Szentlélek sugallatai. Az ilyen ember képes saját régebbi énjének megfeszítésére („árbochoz kötözésére”). Így ír erről Pál apostol: „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. (Róm 6,6)
Vele! Vessük hát bizalmunkat teljesen Krisztusba, mert vele lehetséges a győzelem! Általa van megmenekedés önmagunktól és a „kezdettől embergyilkos” vérszívótól. Ő tud mindenféle válságról, és igazán komolyan veszi azokat. Ő nemcsak feltárja a bajok gyökerét, de hathatósan gyógyítani is képes. A történelem igazolja őt, a „koponya-hegyi árboc”, a golgotai kereszt, valamint az üres sír tényében. A hitvallók pedig ehhez még hozzáteszik: „A feltámadt és megdicsőült Krisztus visszajön majd, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen minden válságnak.”
A válságmentes létbe enged bepillantást – János apostol leírásán keresztül – Isten, a mi szerető Atyánk. Íme: tökéletes szépség – „mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve”; harmónia és békesség – „halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom”; képmutatástól mentes igaz Isten-imádás – „Nem láttam templomot (…), mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma”; energiabőség – „napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány”; közbiztonság – „kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz”; erkölcsi tisztaság – „tisztátalanok nem jutnak be oda, sem (…) akik hazugságot cselekszenek”; bőség a biológiai szükségletekben – „az élet fája (…) tizenkétszer hoz termést”.
Kedves Olvasó! Találkozunk?
Lázár Attila