Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A csap­ból is vál­ság fo­lyik – pes­ti­e­sen szól­va. Ki­ter­je­dé­sét te­kint­ve oly­kor ha­zai, oly­kor re­gi­o­ná­lis, más­kor nem­zet­kö­zi vagy glo­bá­lis, oly­kor vi­lág-, oly­kor koz­mi­kus. In­ten­zi­tá­sa sze­rint oly­kor vál­ság, más­kor de­fi­cit, né­ha krí­zis, ese­ten­ként ka­taszt­ró­fa, oly­kor csőd, gyak­rab­ban re­cesszió. Jel­le­gét te­kint­ve egy­szer pénz­ügyi, más­kor gaz­da­sá­gi, sőt po­li­ti­kai. Hal­lunk to­váb­bá mo­rá­lis, tár­sa­dal­mi, szo­ci­á­lis, kör­nye­ze­ti, kli­ma­ti­kus, ener­gia- és bi­zal­mi vál­ság­ról. Ha­tás­kö­rét te­kint­ve ál­la­mi, más­kor par­la­men­ti; megint más­kor kor­mány­za­ti, oly­kor ön­kor­mány­za­ti. Mind­eh­hez jön még – sta­tisz­ti­kai ada­tok­kal alá­tá­maszt­va – az eu­ró­pai ke­resz­tény­ség vál­sá­gá­nak hí­re.

Ha egy be­teg em­be­ri szer­ve­zet ennyi vál­ság­tü­ne­tet mu­tat­na, és a há­zi­or­vos még­sem ad­na be­uta­lót, hogy ki­vizs­gál­ják, mi az alap­be­teg­ség, nos, ak­kor an­nak az or­vos­nak a pra­xi­sát be kel­le­ne til­ta­ni a hip­pok­ra­té­szi es­kü meg­sze­gé­se okán. „Egé­szen be­teg már a fej, egé­szen gyen­ge már a szív. Te­tő­től tal­pig nincs raj­ta ép hely, csu­pa zú­zó­dás, kék folt és gennyes seb. Nem nyom­ták ki, nem kö­töz­ték be, olaj­jal sem gyó­gyí­tot­ták. (Ézs 1,5b–6) Ez­zel a kép­pel ír­ja le Ézsa­i­ás pró­fé­ta a vál­ság­tü­ne­te­ket mu­ta­tó né­pét.

Már­pe­dig mind­ed­dig el­ma­radt a ki­vizs­gá­lás. Mert egy­ről so­ha nem hal­lunk a hír­adá­sok­ban. Ar­ról, ami minden­nek a gyö­ke­re: az em­ber vál­sá­gá­ról. Pe­dig csak az em­ber vál­sá­gá­nak fel­is­me­ré­se, nyílt fel­tá­rá­sa, szak­sze­rű ke­ze­lé­se ve­zet­het hosszú tá­von is ered­mény­re. A be­állt rend­kí­vü­li hely­zet ko­moly­sá­gát nem vi­ta­tom. Mind­annyi­an sa­ját bő­rün­kön érez­zük. Úgy va­gyunk, mint­ha há­bor­gó ten­ge­ren ha­józ­nánk egy lé­lek­vesz­tőn. Jó len­ne már ki­köt­ni a leg­el­ső ki­kö­tő­ben! Vagy még­sem?

A Krisz­tus előt­ti 8. szá­zad­ban élt egy em­ber, Ho­mé­rosz, ő me­sél ne­künk er­ről. Fő­hő­se, Odüssze­usz a szi­ré­nek szi­ge­te kö­ze­lé­ben ha­józ­va meg­hall­ja a szi­ré­nek csá­bí­tó éne­két. Az ér­zé­ki han­gok hív­ják, csa­lo­gat­ják, szin­te kény­sze­rí­tik, hogy kös­sön ki. De ő is – mint min­den ha­jós – tud­ja, hogy ez ma­ga len­ne a vég­zet, hi­szen a szi­ré­nek ke­gyet­len, vé­reng­ző lé­nyek, a ha­jós­nak ki­szív­ják a vé­rét, s a szi­ge­tükön le­győz­he­tet­le­nek. Odüssze­usz ví­vó­dik. Ám ví­vó­dá­sa kö­ze­pet­te meg­ra­gad­ja azt az igaz­sá­got, hogy a korábban erre járó ha­jósok pusztulásának iga­zi oka nem a szi­ré­nek lé­te vagy ere­je, nem a kül­ső kö­rül­mé­nyek, ha­nem az ok ma­gá­ban az em­ber­ben van. A szi­ré­nek éne­ke olyan erős re­zo­nan­ci­át ké­pes kel­te­ni az em­be­ri lény­ben, amely erő­sebb az ér­te­lem csil­la­pí­tó ere­jé­nél.

Mi­ért re­zo­nál az em­ber ezek­re a han­gok­ra? Hi­szen ez a re­zo­nan­cia­je­len­ség te­szi ki­szol­gál­ta­tot­tá. Mi­ért van az, hogy az em­ber a csá­bí­tó, ígér­ge­tő han­gok­nak olyan gé­pi­e­sen en­ge­del­mes­ke­dik, mint Öv­eges pro­fesszor Hec­ki ku­tyá­ja a nor­mál A hang­nak? S va­jon el le­het-e han­gol­ni az em­bert a ha­lá­los frek­ven­ci­á­ról? Ezek a fő kér­dé­sek.

Odüssze­usz nem a szi­ré­nek el­len ve­szi fel a küz­del­met, ha­nem ön­ma­ga el­len. Em­be­rei fü­lé­be vi­aszt önt, ma­gát pe­dig az ár­boc­hoz kö­töz­te­ti. Így me­ne­kül meg a ha­jó le­gény­sé­ge, s így for­dul­hat jobb­ra majd It­ha­ka sor­sa. Hi­bát­lan vál­ság­ke­ze­lés!

Odüssze­usz böl­cses­sé­gét és „vál­ság­me­ne­dzse­lé­sét” azon­ban se­hol sem lát­juk. Mo­dern vi­lá­gunk­hoz va­la­hogy nem il­le­nek az avítt, an­tik esz­kö­zök és meg­ol­dá­sok. Hát nem fon­tos a meg­me­ne­ke­dés? Hát nincs egyet­len ve­ze­tő sem, aki vál­lal­ja az ár­boc­hoz kö­tö­ztetést? Nincs egy sem, aki be­dug­ná a rá­bí­zot­tak fü­lét? Pe­dig ak­kor ta­lán a szi­ré­nek is be­le­fá­rad­ná­nak az ered­mény­te­len ének­lés­be.

Öröm­mel tu­da­tom és je­len­tem: van! Egy min­den­kép­pen! Ő nem a köl­tői kép­ze­let szü­löt­te, ha­nem hús-vér em­ber, tör­té­nel­mi alak. De mi­előtt ró­la lesz szó, kö­ze­lít­sünk Odüssze­usz­tól a va­ló­ság­hoz.

A vég­ze­tes han­gok már az éden­ben meg­szó­lal­tak, és re­zo­nál­tak az el­ső em­ber­pár­ban. Ádám nem dug­ja be Éva fü­lét, nem ta­kar­ja le a sze­mét. Ott és ak­kor lett az em­ber „élő ha­lot­tá”, el­veszt­ve te­rem­tés­be­li mél­tó­sá­gát. Re­zo­nan­ci­át ger­jeszt Ézsa­u­ban is (a gyom­ron ke­resz­tül), hogy egy tál len­cse árán meg­fossza örök­sé­ge fe­lé­től (1Móz 25,27–34).

Re­zo­nan­ci­át ger­jeszt a je­ru­zsá­le­mi nagy­ta­nács ha­tal­mu­kat és te­kin­té­lyü­ket fél­tő jo­gá­sza­i­ban is, hogy az­tán a meg­za­va­ro­dott tö­meg­gel ki­mon­das­sák ezt a ret­te­ne­tes mon­da­tot: „Száll­jon ránk és gyer­me­ke­ink­re az ő vé­re!” (Mt 27,25)

A Bib­lia fi­gyel­mez­tet: min­den­ki re­zo­nál a sá­tán su­gal­la­ta­i­ra, aki nem szü­le­tett új­já. A ha­lá­los re­zo­nan­ci­á­ról mond­ja Ja­kab: „Mert min­den­ki sa­ját kí­ván­sá­gá­tól vonz­va és csa­lo­gat­va esik kí­sér­tés­be. Az­után a kí­ván­ság meg­fo­gan­va bűnt szül, a bűn pe­dig ki­tel­je­sed­ve ha­lált nemz.” (Jak 1,14–15)

El­len­ben az új­já­szü­le­tett em­ber­ben – új te­rem­tés lé­vén – már nem a vég­ze­tes han­gok ta­lál­nak ked­ve­ző fo­gad­ta­tásra, ha­nem a Szent­lé­lek su­gal­la­tai. Az ilyen em­ber ké­pes sa­ját ré­geb­bi én­jé­nek meg­fe­szí­té­sé­re („ár­boc­hoz kö­tö­zé­sé­re”). Így ír er­ről Pál apos­tol: „Hi­szen tud­juk, hogy a mi óem­be­rünk meg­fe­szít­te­tett ve­le, hogy meg­sem­mi­sül­jön a bűn ha­tal­má­ban ál­ló test, hogy töb­bé ne szol­gál­junk a bűn­nek. (Róm 6,6)

Ve­le! Ves­sük hát bi­zal­mun­kat tel­je­sen Krisz­tus­ba, mert ve­le le­het­sé­ges a győ­ze­lem! Ál­ta­la van meg­me­ne­ke­dés ön­ma­gunk­tól és a „kez­det­től em­ber­gyil­kos” vér­szí­vó­tól. Ő tud min­den­fé­le vál­ság­ról, és iga­zán ko­mo­lyan ve­szi azo­kat. Ő nem­csak fel­tár­ja a ba­jok gyö­ke­rét, de hat­ha­tó­san gyó­gyí­ta­ni is ké­pes. A tör­té­ne­lem iga­zol­ja őt, a „ko­po­nya-he­gyi ár­boc”, a gol­go­tai ke­reszt, va­la­mint az üres sír té­nyé­ben. A hit­val­lók pe­dig eh­hez még hoz­zá­te­szik: „A fel­tá­madt és meg­di­cső­ült Krisz­tus vissza­jön majd, hogy egy­szer s min­den­kor­ra vé­get ves­sen min­den vál­ság­nak.”

A vál­ság­men­tes lét­be en­ged be­pil­lan­tást – Já­nos apos­tol le­írá­sán ke­resz­tül – Is­ten, a mi sze­re­tő Atyánk. Íme: tö­ké­le­tes szép­ség – „mint egy meny­asszony, aki fér­je szá­má­ra van fel­éke­sít­ve”; har­mó­nia és bé­kes­ség – „ha­lál sem lesz töb­bé, sem gyász, sem jaj­ki­ál­tás, sem fáj­da­lom”; kép­mu­ta­tás­tól men­tes igaz Is­ten-imá­dás – „Nem lát­tam temp­lo­mot (…), mert az Úr, a min­den­ha­tó Is­ten és a Bá­rány an­nak a temp­lo­ma”; ener­gia­bő­ség – „nap­ra sincs szük­sé­ge a vá­ros­nak, sem hold­ra, mert az Is­ten di­cső­sé­ge vi­lá­go­sí­tot­ta meg, és lám­pá­sa a Bá­rány”; köz­biz­ton­ság – „ka­pu­it nem zár­ják be nap­pal, éj­sza­ka pe­dig nem lesz”; er­köl­csi tisz­ta­ság – „tisz­tá­ta­la­nok nem jut­nak be oda, sem (…) akik ha­zug­sá­got cse­lek­sze­nek”; bő­ség a bio­ló­gi­ai szük­ség­le­tek­ben – „az élet fá­ja (…) ti­zen­két­szer hoz ter­mést”.

Ked­ves Ol­va­só! Ta­lál­ko­zunk?

Lá­zár At­ti­la

::Nyomtatható változat::