Élő víz
Élő halottak
Egy késő őszi, napfényes délután berohantam egy ruhaturkálóba, hogy megnézzem, van-e ez-az télire a gyermekeimnek. Az eladó halkan köszönt, majd gyorsan átment a bolt egy másik részlegébe, szinte elszökve mellőlem.
Céltudatosan és gyorsan kellett keresgélnem: meleg nadrág, overall a szánkózáshoz… Nem is baj, ha nem néznek közben, akkor gyorsabban tudok válogatni. Ez megéri, ez nem, ez túl kopott, ez itt lyukas… Na végre, ez jó lesz!… Így cikáztak a gondolataim, míg egyszerre a hátam mögött megszólalt egy halk hang:
– Fázom…
Hátranéztem. Az eladó tért vissza csöndben.
– Maga nem fázik? – kérdezte tőlem olyan halkan, ahogy csak egy fiatal lány kérdezni tudja.
Őszintén megmondtam, hogy rólam folyik a víz, mivel sietek, és amúgy is túlöltöztem, nem számítottam ilyen meleg időre. Aztán gyanús lett, miért kérdezi tőlem ilyen nyomatékkal, hogy fázom-e. Talán az érdekli, hogy hideg van-e a boltban?
– Itt nincs hideg – mondtam –, én tényleg nem fázom itt.
– Én pedig úgy fázom! – mondta kis szünet után halkan, szorosan kart karba öltve.
Ekkor lettem rá igazán figyelmes. Itt valami gond lehet. Leengedtem a ruhákat a kezemből, és a szemébe néztem. A kifestett szemek alatt mély karikákat láttam és kissé lebiggyedő szájat. Szomorú volt a tekintete. Kezdett érdekelni, miért didereg úgy magában ez a lány.
– Nincs láza, hőemelkedése? – kérdeztem finoman, nehogy megbántsam. Végtére is nem megszokott dolog, hogy egy vevő az eladó magánügyeiről faggatózzon.
– Nincs – válaszolta gyorsan és nagyon határozott hangon.
Ez meglepett. Arra gondoltam pedig, hogy már jó néhány órája ácsoroghatott itt a boltban, és közben felmehetett a láza. De határozottságát látva letettem arról, hogy tovább érdeklődjem, úgyhogy ha lassabban is, de tovább keresgéltem a nagy kosarakban. Ekkor hirtelen ismét megszólalt:
– Reszketek.
Hirtelen megdobbant a szívem: ezek a mondatok, így sorjában, igencsak furák. Rosszat kezdtem sejteni.
– Mondja csak, járt már orvosnál? – kérdeztem. – Az nem lehet, hogy bujkál magában valami?
– Nem, nem vagyok beteg – mondta teljesen határozottan. De többet nem szólt.
A lecke fel volt adva. Találgassak? Hagyjam békén? Ahogy ott állt pár méterre tőlem a földet nézve, a gyermekruhák, játékok, macis és kutyás táskák, pingvines köntösök között, úgy éreztem, hogy lassan, finoman tovább kell kérdeznem.
– Nincs egy kicsit kimerülve? Nem lehet, hogy álmos, fáradt, túlterhelt?
Válaszát hosszú csönd előzte meg. Nagyon vártam, mit fog mondani. Talán azt fontolgatta akkor, megszólaljon-e egyáltalán. De egyszer csak felemelte a tekintetét, és határozottan így szólt, rám nézve:
– Abortuszom lesz.
– Tessék?
– Igen, hamarosan műtenek. Nagyon félek. Az életem vakvágányra futott… – és elmesélte, mi történt vele. Majd összegezte: nem akarja a gyermeket, és most arra vár, hogy nőjön a magzat, hogy meghalhasson.
– De ez így jó – mondta végül.
– Egészen biztos? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, homlokom kissé ráncolva.
Azt reméltem, hátha lehet vele beszélgetni, Istenről, a Teremtőről szólni, aki „ahova báránykát ad, oda legelőt is…”
– Igen, biztos, eldöntöttem. Nekem így lesz jó. Vagyis inkább: sehogy sem jó, mert úgy sem jó, de így sem jó… Ezeket kéri? – kérdezte tőlem hirtelen a ruhákra mutatva.
– Ööö, igen – mondtam lassan, mert arra gondoltam közben, hogyan is beszélgethetnénk el úgy, hogy más szemszögből is lássa a dolgokat: gyermeke lesz, akit Isten ad neki, akivel megváltozik majd az egész élete, mert lesz végre valaki, akit szerethet, és aki viszontszereti, akivel egy csodálatos mesét írhatnak, amely csakis az övék…
De már nem volt lehetőség beszélgetésre: elsietett a kiválasztott ruháimmal a kasszához, majd eltűnt. Miközben fizettem, tekintetemmel végig őt kerestem. De nem láttam sehol.
– Köszönjük a vásárlást, viszontlátásra – mondta egy mosolygós, vastag rúzsos száj, kitessékelve az ajtón.
Kicammogtam a boltból. Ahogy mentem az őszi napsütésben, a két élő halottra gondoltam. Arra a pici magzatra, aki bár él, nem születhet meg, mert édesanyja halálra ítélte. És az édesanyára, akinek a kifestett szeme alá a halál írta mély, letörölhetetlen, ráncos névjegyét.
Ahogy mentem át az úttesten, eszembe jutott egy ősi ír imádság:
„Te ott voltál, mikor elkezdődött az életem, és amikor először indultam el életutamon. Kérlek, így légy majd ott akkor is, amikor utolsó lépteim felhangoznak.
Ahogyan őrködő szeretettel álltál mellettem lelkem első leheleténél, úgy légy, Atyám, létem célja, utam igaz, végső állomása.”
Balog Eszter