Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Egy ké­ső őszi, nap­fé­nyes dél­után be­ro­han­tam egy ru­ha­tur­ká­ló­ba, hogy meg­néz­zem, van-e ez-az té­li­re a gyer­me­ke­im­nek. Az el­adó hal­kan kö­szönt, majd gyor­san át­ment a bolt egy má­sik rész­le­gé­be, szin­te el­szök­ve mel­lő­lem.

Cél­tu­da­to­san és gyor­san kel­lett ke­res­gél­nem: me­leg nad­rág, ove­rall a szán­kó­zás­hoz… Nem is baj, ha nem néz­nek köz­ben, ak­kor gyor­sab­ban tu­dok vá­lo­gat­ni. Ez meg­éri, ez nem, ez túl ko­pott, ez itt lyu­kas… Na vég­re, ez jó lesz!… Így ci­káz­tak a gon­do­la­ta­im, míg egy­szer­re a há­tam mö­gött meg­szó­lalt egy halk hang:

– Fá­zom…

Hát­ra­néz­tem. Az el­adó tért vissza csönd­ben.

– Ma­ga nem fá­zik? – kér­dez­te tő­lem olyan hal­kan, ahogy csak egy fi­a­tal lány kér­dez­ni tud­ja.

Őszin­tén meg­mond­tam, hogy ró­lam fo­lyik a víz, mi­vel si­e­tek, és amúgy is túl­öl­töz­tem, nem szá­mí­tot­tam ilyen me­leg idő­re. Az­tán gya­nús lett, mi­ért kér­de­zi tő­lem ilyen nyo­ma­ték­kal, hogy fá­zom-e. Ta­lán az ér­dek­li, hogy hi­deg van-e a bolt­ban?

– Itt nincs hi­deg – mond­tam –, én tény­leg nem fá­zom itt.

– Én pe­dig úgy fá­zom! – mond­ta kis szü­net után hal­kan, szorosan kart kar­ba öl­tve.

Ek­kor let­tem rá iga­zán fi­gyel­mes. Itt va­la­mi gond le­het. Le­en­ged­tem a ru­há­kat a ke­zem­ből, és a sze­mé­be néz­tem. A ki­fes­tett sze­mek alatt mély ka­ri­ká­kat lát­tam és kis­sé le­biggye­dő szá­jat. Szo­mo­rú volt a te­kin­te­te. Kez­dett ér­de­kel­ni, mi­ért di­de­reg úgy ma­gá­ban ez a lány.

– Nincs lá­za, hő­emel­ke­dé­se? – kér­dez­tem fi­no­man, ne­hogy meg­bánt­sam. Vég­té­re is nem meg­szo­kott do­log, hogy egy ve­vő az el­adó ma­gán­ügye­i­ről fag­ga­tóz­zon.

– Nincs – vá­la­szol­ta gyor­san és na­gyon ha­tá­ro­zott han­gon.

Ez meg­le­pett. Ar­ra gon­dol­tam pe­dig, hogy már jó né­hány órá­ja ácso­rog­ha­tott itt a bolt­ban, és köz­ben fel­me­he­tett a lá­za. De ha­tá­ro­zott­sá­gát lát­va le­tet­tem ar­ról, hogy to­vább ér­dek­lőd­jem, úgy­hogy ha las­sab­ban is, de to­vább ke­res­gél­tem a nagy ko­sa­rak­ban. Ek­kor hir­te­len is­mét meg­szó­lalt:

– Resz­ke­tek.

Hir­te­len meg­dob­bant a szí­vem: ezek a mon­da­tok, így sor­já­ban, igen­csak fu­rák. Rosszat kezd­tem sej­te­ni.

– Mond­ja csak, járt már or­vos­nál? – kér­dez­tem. – Az nem le­het, hogy buj­kál ma­gá­ban va­la­mi?

– Nem, nem va­gyok be­teg – mond­ta tel­je­sen ha­tá­ro­zot­tan. De töb­bet nem szólt.

A lec­ke fel volt ad­va. Ta­lál­gas­sak? Hagy­jam bé­kén? Ahogy ott állt pár mé­ter­re tő­lem a föl­det néz­ve, a gyer­mek­ru­hák, já­té­kok, ma­cis és ku­tyás tás­kák, ping­vi­nes kön­tö­sök kö­zött, úgy érez­tem, hogy las­san, fi­no­man to­vább kell kér­dez­nem.

– Nincs egy ki­csit ki­me­rül­ve? Nem le­het, hogy ál­mos, fá­radt, túl­ter­helt?

Vá­la­szát hosszú csönd előz­te meg. Na­gyon vár­tam, mit fog mon­da­ni. Ta­lán azt fon­tol­gat­ta ak­kor, meg­szó­lal­jon-e egy­ál­ta­lán. De egy­szer csak fel­emel­te a te­kin­te­tét, és ha­tá­ro­zot­tan így szólt, rám néz­ve:

– Abor­tu­szom lesz.

– Tes­sék?

– Igen, ha­ma­ro­san mű­te­nek. Na­gyon fé­lek. Az éle­tem vak­vá­gány­ra fu­tott… – és el­me­sél­te, mi tör­tént ve­le. Majd össze­gez­te: nem akar­ja a gyer­me­ket, és most ar­ra vár, hogy nő­jön a mag­zat, hogy meg­hal­has­son.

– De ez így jó – mond­ta vé­gül.

– Egé­szen biz­tos? – kér­dez­tem mé­lyen a sze­mé­be néz­ve, hom­lo­kom kis­sé rán­col­va.

Azt re­mél­tem, hát­ha le­het ve­le be­szél­get­ni, Is­ten­ről, a Te­rem­tő­ről szól­ni, aki „aho­va bá­rány­kát ad, oda le­ge­lőt is…”

– Igen, biz­tos, el­dön­töt­tem. Ne­kem így lesz jó. Vagy­is in­kább: se­hogy sem jó, mert úgy sem jó, de így sem jó… Eze­ket ké­ri? – kér­dez­te tő­lem hir­te­len a ru­hák­ra mu­tat­va.

– Ööö, igen – mond­tam las­san, mert ar­ra gon­dol­tam köz­ben, ho­gyan is be­szél­get­het­nénk el úgy, hogy más szem­szög­ből is lás­sa a dolgokat: gyer­me­ke lesz, akit Is­ten ad ne­ki, aki­vel meg­vál­to­zik majd az egész éle­te, mert lesz vég­re va­la­ki, akit sze­ret­het, és aki vi­szont­sze­re­ti, aki­vel egy cso­dá­la­tos me­sét ír­hat­nak, amely csak­is az övék…

De már nem volt le­he­tő­ség be­szél­ge­tés­re: el­si­e­tett a ki­vá­lasz­tott ru­há­im­mal a kasszá­hoz, majd el­tűnt. Mi­köz­ben fi­zet­tem, te­kin­te­tem­mel vé­gig őt ke­res­tem. De nem lát­tam se­hol.

– Kö­szön­jük a vá­sár­lást, vi­szont­lá­tás­ra – mond­ta egy mo­soly­gós, vas­tag rú­zsos száj, ki­tes­sé­kel­ve az aj­tón.

Ki­cam­mog­tam a bolt­ból. Ahogy men­tem az őszi nap­sü­tés­ben, a két élő ha­lott­ra gon­dol­tam. Ar­ra a pi­ci mag­zat­ra, aki bár él, nem szü­let­het meg, mert édes­any­ja ha­lál­ra ítél­te. És az édes­anyá­ra, aki­nek a ki­fes­tett sze­me alá a ha­lál ír­ta mély, le­tö­röl­he­tet­len, rán­cos név­je­gyét.

Ahogy men­tem át az út­tes­ten, eszem­be ju­tott egy ősi ír imád­ság:

„Te ott vol­tál, mi­kor el­kez­dő­dött az éle­tem, és ami­kor elő­ször in­dul­tam el élet­uta­mon. Kér­lek, így légy majd ott ak­kor is, ami­kor utol­só lép­te­im fel­han­goz­nak.

Aho­gyan őr­kö­dő sze­re­tet­tel áll­tál mel­let­tem lel­kem el­ső le­he­le­té­nél, úgy légy, Atyám, lé­tem cél­ja, utam igaz, vég­ső ál­lo­má­sa.”

Ba­log Esz­ter

::Nyomtatható változat::