Élő víz
Változás
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb elérkezik az idő, amikor már nem lehet kitérni, s törhetem a fejem bármilyen megoldáson, akkor sem fogjuk tudni elkerülni az elkerülhetetlent. Célszerűbb tehát szembenézni a tényekkel és számba venni a lehetőségeket, felmérni az új feladatokat, kitekinteni – úgymond – az újonnan kitáruló ablakon.
Pedig az igazat megvallva nem nagyon tetszik, hogy menni kell. Az ember már csak olyan, hogy nem szívesen válik meg a megszokottól, főként ha jól érzi magát valahol. Azonban be kell látni, hogy vannak helyzetek, mikor a józan logika megcsúfolását jelentené a nyilvánvalóan szükséges lépéseket nem megtenni. Így hát mi is elfogadtuk: legyen, aminek lennie kell.
No nem mintha az „új hely” riasztana. Szó sincs róla. Sőt! A várható újdonság némi izgalommal hívogat, benyomásaink pedig kifejezetten pozitívak. Nagy szeretettel várnak, s egészen biztos, hogy semmivel sem lesz rosszabb, mint az „előző helyen” volt. Legfeljebb kicsit más. Csak a megszokás ne lenne!
Azután az események felgyorsultak. Mutatis mutandis, megbeszéltük, amit meg kellett beszélni, elrendeztük, ami nyitott kérdés volt, azután elkezdődhetett a folyamat. Nem durván, nem hirtelen, de egyértelműen. Szépen lassan elkezdtünk átmenni az új, közelebbi gyülekezetbe. Hiszen be kellett látnunk, hogy egy iskolássá vált gyermekkel csaknem minden szempontból jobb, ha abba a gyülekezetbe járunk, amelyik közel van, ahová a barátai, osztálytársai is járnak, így oda kötődik, és ahol nagyon nagy szeretettel fogadják, várják őt – és vele az egész családot.
Persze – s ezt is megbeszéltük – mindez nem jelenti azt, hogy többé nem fogunk megjelenni korábbi templomunkban egy-egy vasárnapi istentiszteleten. Hiszen végső soron nem az a legfontosabb, hogy hol hallgatjuk Isten igéjét. A helyszín – tulajdonképpen – nem is igazából meghatározó.
Gyarmati Gábor