A hét témája

Nagy­ma­mám, Ra­dák Gyu­lá­né, szü­le­tett Far­kas Má­ria a ki­lenc­ven­ötö­dik szü­le­tés­nap­ját ün­ne­pel­te tavaly nyá­ron. A bu­da­pes­ti Man­dák Má­ria Evan­gé­li­kus Sze­re­tet­ott­hon la­kó­ja im­má­ron ti­zen­há­rom éve. Bol­do­gan él itt, „a föl­di pa­ra­di­csom­ban”, ahogy ő szok­ta mon­da­ni. Ki is ő? Mi­lyen élet­út áll mö­göt­te?

1913-ban szü­le­tett evan­gé­li­kus lány­ként Apos­ta­gon, a Du­na-par­ti al­föl­di kis fa­lu­ban. Öten vol­tak lány­test­vé­rek, ő volt a leg­fi­a­ta­labb. Dol­gos, sze­gény pa­raszt­csa­lád sar­ja. Két­szer is meg­öz­ve­gyült.

El­ső fér­je Ács Dá­ni­el volt, aki­vel nagy sze­re­lem­ben élt. Ka­to­li­kus pap ál­dá­sá­val in­dul­tak ne­ki a kö­zös út­nak, két gyer­me­kük kö­zül az el­ső az édes­anyám. Saj­nos bol­dog­sá­guk, örö­mük nem tart­ha­tott hosszú ide­ig: nagy­apá­mat har­minc­öt éves ko­rá­ban szó­lí­tot­ta el a Jó­is­ten két ki­csi gyer­me­ke mel­lől – a vi­lág­há­bo­rút túl­él­ve, ám ké­sőbb gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg­ség­ben el­veszt­ve a sze­me világát. Így ma­radt ma­gá­ra nagy­ma­mám, és rá­ma­radt a ház, gye­re­kei el­lá­tá­sa és a nagy föld min­den ne­héz­sé­ge.

Nem sok­kal ez­után be­mu­tat­ták neki a szin­tén ka­to­li­kus Ra­dák Gyu­lát, aki há­rom gye­rek­kel ma­radt öz­ve­gyen. „Azért ke­resz­tez­te ket­tő­jük út­ját a Jó­is­ten – mond­ták kö­rü­löt­tük –, hogy en­nek az öt gye­rek­nek any­ja és ap­ja is le­gyen!” Mind az öt­nek szak­mát ad­tak a ke­zé­be; fod­rász, szo­ba­fes­tő, hen­tes, bú­tor­asz­ta­los lett be­lő­lük.

Idő­köz­ben Du­na­új­vá­ros­ba köl­töz­tek, itt töl­töt­tem gye­rek­ko­rom szép­sé­ges nya­ra­it. Még ma is az or­rom­ban van a lép­cső­ház il­la­ta – hi­szen il­lat az iga­zá­ból, mert az öt­ve­nes évek­ben épült ti­pi­kus ház­gyá­ri la­kás má­ig a gye­rek­ko­rom em­lé­két idé­zi föl. Föld­szint­je a Du­na-par­ton a lösz­lép­csők­nél volt, ahol hal­la­ni le­he­tett a da­ruk vas­tag pen­gő fé­mes hang­ját, ahogy pa­kol­ták az uszá­lyok ra­ko­má­nyát a va­go­nok­ba.

A nagy­csa­lá­di ebé­dek­nél gyak­ran hú­szan-hu­szon­öten ül­tünk le az asz­tal­hoz va­sár­na­pon­ként; az én drá­ga na­gyi­kám min­den­ki­nek a ked­ven­cét főz­te. A szom­szé­dok is gyak­ran be­tér­tek hoz­zá, és hoz­tak va­la­mi fi­nom­sá­got, gyü­möl­csöt. Cse­ré­be a ma­ma há­zi sü­ti­vel kí­nál­ta őket. Ha sze­gény em­ber jött éhe­sen kol­dul­ni, min­dig ka­pott egy nagy ka­réj ke­nye­ret va­la­mi fi­nom­ság­gal.

A na­gyi­kám so­ha nem mél­tat­lan­ko­dott a sok fel­adat mi­att. Egyet­len elé­ge­det­len szó nem hagy­ta el az aj­kát, és ál­ta­lá­ban éne­kelt. Ak­kor is, ami­kor a var­ró­gép mel­lett ült, és én fi­gyel­tem őt.

Ho­gyan bír­ta mind­ezt? Hit­tel! Pe­dig volt há­bo­rú, ’56, ha­lál, te­me­tés, ár­víz. Volt per­sze szü­le­tés, es­kü­vő, vi­ga­lom is, de az­tán új­ból tra­gé­di­ák ér­ték: meg­halt a má­so­dik fér­je is, 2000-ben pe­dig el­te­met­te el­ső­szü­lött és egyet­len lá­nyát, az édes­anyá­mat. Egy gye­re­ket el­te­met­ni! Ho­gyan bír­ta ki?! Sír­tunk, so­kat sír­tunk, együtt is, és csak hit­tel le­he­tett ki­bír­ni ezt is. Az­tán ta­valy­előtt el­te­met­te a déd­uno­ká­ját is, aki ti­zen­nyolc éve­sen halt meg au­tó­bal­eset­ben.

Hol az igaz­ság? Ennyit áll­ni a sí­rok mel­lett! De ő nem mél­tat­lan­ko­dott, csak sírt né­ha. És min­dig imád­ko­zott, so­kat, na­gyon so­kat.

Most már ne­he­zen jár, de ott az ott­hon­ban kö­zel a temp­lom, ő pe­dig sze­ret át­men­ni a bot­já­val, a haj­lott há­tá­val, és na­gyon erős. Hit­ben erős… Ami­óta meg­mű­töt­ték a sze­mét, új­ra tud­ja ol­vas­ni a Bib­li­át és az éne­kes­köny­vet is. Ez is se­gí­ti hit­ben nö­ve­ke­dé­sét. Ő ta­ní­tott az es­ti imád­ság­ra is.

Biz­to­san so­kak csa­lád­já­ban van olyan öreg ősz anyó­ka, mint az én nagy­ma­mám. Fogd meg öreg, rán­cos ke­zét, öleld ma­gad­hoz, és adj há­lát azért, hogy ve­led le­het! Én is ezt te­szem, ami­kor csak tu­dom.

Dö­mö­tör Be­á­ta