A hét témája

„Nem­csak a kö­zel­ben va­gyok Is­ten – így szól az Úr –, ha­nem Is­ten va­gyok a tá­vol­ban is!” (Jer 23,23)

A cse­cse­mő biz­ton­ság­ér­ze­tét any­ja kö­zel­sé­ge ha­tá­roz­za meg. Fej­lő­dé­sé­vel fok­ról fok­ra ol­dó­dik a tes­ti je­len­lét igé­nye. A „meg­en­ge­dett tá­vol­ság” a hó­na­pok, évek tel­té­vel egy­re nö­vek­szik: a szok­nya­szél­től a lá­tó­tér­ből va­ló ki­esé­sig s el egé­szen a na­po­kig tar­tó tá­vol­lé­tig.

Így va­gyunk spi­ri­tu­á­lis biz­ton­ság­ér­ze­tünk­kel is. Kez­det­ben olyan gör­csö­sen ka­pasz­ko­dunk az is­te­ni szok­nya­szél­be vagy nad­rág­szár­ba, akár a pi­ci gyer­mek az any­já­é­ba vagy ap­já­é­ba. Bel­ső egyen­sú­lyunk­hoz kell a ké­zen fog­va ve­ze­tés biz­ton­sá­ga, az ál­lan­dó hit­be­li fel­do­bott­ság, az Is­ten-bi­zo­nyí­té­kok fel­le­gé­be bur­kolt hit­ta­pasz­ta­lat, a foly­ton bi­zo­nyí­ta­ni tu­dó lel­ki kon­dí­ció. Az­után előbb vagy utóbb el­ju­tunk a „sze­me­im­mel ta­ná­csol­lak té­ged” él­mény ön­ál­ló­sá­gá­ra.

A hit­pró­bák nagy té­mái kö­zé tar­toz­nak azon­ban az „Is­ten a tá­vol­ban” ta­pasz­ta­la­tok. Hogy ez a messze­ség ki­nél mek­ko­ra, az nem csak raj­tunk mú­lik. Oly­kor nem ép­pen fáj­da­lom­men­te­sen tá­gul ben­nünk az ő je­len­lé­té­nek tu­da­ta. Is­ten edzi lel­ki lá­tá­sun­kat, hogy a messze­ség­ben is meg­sejt­sük őt, hogy rá­is­mer­jünk azok­ban a hely­ze­tek­ben, ami­kor bi­zony „ku­tat­ni” kell utá­na.

A hit­pró­bák nagy té­mái kö­zé tar­toz­nak azon­ban az „Is­ten a tá­vol­ban” ta­pasz­ta­la­tok. Hogy ez a messze­ség ki­nél mek­ko­ra, az nem csak raj­tunk mú­lik. Oly­kor nem ép­pen fáj­da­lom­men­te­sen tá­gul ben­nünk az ő je­len­lé­té­nek tu­da­ta. Is­ten edzi lel­ki lá­tá­sun­kat, hogy a messze­ség­ben is meg­sejt­sük őt, hogy rá­is­mer­jünk azok­ban a hely­ze­tek­ben, ami­kor bi­zony „ku­tat­ni” kell utá­na.

Va­jon mek­ko­ra Is­ten-fo­gyat­ko­zást bír meg a hi­tünk? Lát­juk őt sze­ret­te­ink ko­por­só­já­nál is, vagy ami­kor ál­lás­ke­re­ső­ben már a hu­sza­dik he­lyen uta­sí­ta­nak el, vagy ami­kor úgy ki­ürül a pénz­tár­cánk, hogy már ke­nyér­re sem fut­ja? És ami­kor nem­ze­tünk sor­sa mi­att ag­gó­dunk, meg­ri­ad­va at­tól a rém­sé­ges Is­ten-messze­ség­től, amely­be tes­tü­le­ti­leg ke­rü­lünk? De az is az „Is­ten a tá­vol­ban” él­mény, ami­kor a lá­ba­ink el­visz­nek ugyan a temp­lo­mig, de akár­mi hang­zik is ott, ben­nünk mind­vé­gig sü­ket csönd ma­rad.

Ezek a ta­pasz­ta­la­tok az el­ke­se­re­dés ver­mé­be ta­szít­hat­nak, de nem szük­ség­sze­rű­en. Mert eköz­ben rá­lel­he­tünk egy kü­lö­nös bol­dog­ság­ra is. „Bol­do­gok, akik nem lát­nak, de hisz­nek” – üze­ni Jé­zus Ta­más­nak.

Ho­gyan is le­het jól ki­jön­ni az „Is­ten a tá­vol­ban” tör­té­né­sek­ből? A lá­tás­hi­ány moz­gó­sít­hat egy más­faj­ta hit­ér­zé­ke­lést! Be­le­ka­pasz­ko­dunk egy olyan bel­ső tu­dás­ba, ame­lyet Gyök­össy End­re a Ró­mai le­vél so­rai alap­ján „akár-akár” hit­nek ne­ve­zett: „Meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy sem ha­lál, sem élet, sem an­gya­lok, sem fe­je­de­lem­sé­gek, sem ha­tal­mas­sá­gok, sem je­len­va­lók, sem kö­vet­ke­zen­dők, sem ma­gas­ság, sem mély­ség, sem sem­mi más te­remt­mény nem sza­kaszt­hat el min­ket az Is­ten­nek sze­rel­mé­től, mely va­gyon a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus­ban.” (8,38; Ká­ro­li-for­dí­tás) Mi­cso­da hit­be­li te­her­bí­rás ez? He­gye­ket moz­dí­tó. Akik így hisz­nek, be­lül­ről hall­ják, amit nem lát­nak: „Is­ten va­gyok a tá­vol­ban is.”

Meg tud­juk-e bo­csá­ta­ni Is­ten­nek, hogy nem­csak ké­zen fog­va ve­zet – még ha oly­kor na­gyo­kat hup­pa­nunk is –, ha­nem mint iga­zán sze­re­tő szü­lő el akar jut­tat­ni egy na­gyobb tá­gas­ság­ra és sza­bad­ság­ra? „Nem­csak a kö­zel­ben va­gyok Is­ten – így szól az Úr –, ha­nem Is­ten va­gyok a tá­vol­ban is!”

Vö­rös Éva