Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 04
- Isten a távolban
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Isten a távolban
„Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is!” (Jer 23,23)
A csecsemő biztonságérzetét anyja közelsége határozza meg. Fejlődésével fokról fokra oldódik a testi jelenlét igénye. A „megengedett távolság” a hónapok, évek teltével egyre növekszik: a szoknyaszéltől a látótérből való kiesésig s el egészen a napokig tartó távollétig.
Így vagyunk spirituális biztonságérzetünkkel is. Kezdetben olyan görcsösen kapaszkodunk az isteni szoknyaszélbe vagy nadrágszárba, akár a pici gyermek az anyjáéba vagy apjáéba. Belső egyensúlyunkhoz kell a kézen fogva vezetés biztonsága, az állandó hitbeli feldobottság, az Isten-bizonyítékok fellegébe burkolt hittapasztalat, a folyton bizonyítani tudó lelki kondíció. Azután előbb vagy utóbb eljutunk a „szemeimmel tanácsollak téged” élmény önállóságára.
A hitpróbák nagy témái közé tartoznak azonban az „Isten a távolban” tapasztalatok. Hogy ez a messzeség kinél mekkora, az nem csak rajtunk múlik. Olykor nem éppen fájdalommentesen tágul bennünk az ő jelenlétének tudata. Isten edzi lelki látásunkat, hogy a messzeségben is megsejtsük őt, hogy ráismerjünk azokban a helyzetekben, amikor bizony „kutatni” kell utána.
A hitpróbák nagy témái közé tartoznak azonban az „Isten a távolban” tapasztalatok. Hogy ez a messzeség kinél mekkora, az nem csak rajtunk múlik. Olykor nem éppen fájdalommentesen tágul bennünk az ő jelenlétének tudata. Isten edzi lelki látásunkat, hogy a messzeségben is megsejtsük őt, hogy ráismerjünk azokban a helyzetekben, amikor bizony „kutatni” kell utána.
Vajon mekkora Isten-fogyatkozást bír meg a hitünk? Látjuk őt szeretteink koporsójánál is, vagy amikor álláskeresőben már a huszadik helyen utasítanak el, vagy amikor úgy kiürül a pénztárcánk, hogy már kenyérre sem futja? És amikor nemzetünk sorsa miatt aggódunk, megriadva attól a rémséges Isten-messzeségtől, amelybe testületileg kerülünk? De az is az „Isten a távolban” élmény, amikor a lábaink elvisznek ugyan a templomig, de akármi hangzik is ott, bennünk mindvégig süket csönd marad.
Ezek a tapasztalatok az elkeseredés vermébe taszíthatnak, de nem szükségszerűen. Mert eközben rálelhetünk egy különös boldogságra is. „Boldogok, akik nem látnak, de hisznek” – üzeni Jézus Tamásnak.
Hogyan is lehet jól kijönni az „Isten a távolban” történésekből? A látáshiány mozgósíthat egy másfajta hitérzékelést! Belekapaszkodunk egy olyan belső tudásba, amelyet Gyökössy Endre a Római levél sorai alapján „akár-akár” hitnek nevezett: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (8,38; Károli-fordítás) Micsoda hitbeli teherbírás ez? Hegyeket mozdító. Akik így hisznek, belülről hallják, amit nem látnak: „Isten vagyok a távolban is.”
Meg tudjuk-e bocsátani Istennek, hogy nemcsak kézen fogva vezet – még ha olykor nagyokat huppanunk is –, hanem mint igazán szerető szülő el akar juttatni egy nagyobb tágasságra és szabadságra? „Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is!”
Vörös Éva
::Nyomtatható változat::
|