Élő víz

„Szé­pen be­szélt ma is a tisz­te­len­dő úr, bár ami igaz, az igaz, hogy pon­to­san mi­ről is volt szó, azt ne­héz len­ne meg­mon­da­ni…” – gon­dol­ta ma­gá­ban Ve­res Zsi­ga bá­csi, mi­köz­ben a temp­lom­ból ha­za­fe­lé bal­la­gott.

– Meg­jöt­tem, Ró­zsi! – ki­ál­tott be a ház­ba asszo­nyá­nak, ami­kor ha­za­ért.

– Is­ten hoz­ta! – kö­szön­töt­te a fe­le­sé­ge, majd hoz­zá­tet­te: – Az­tán si­es­sen ám, mert már vár­ja a gő­zöl­gő le­ves. Utá­na hús lesz csi­csó­ká­val, hoz­zá sa­va­nyú és a vé­gén ré­tes, ahogy sze­re­ti.

Asz­tal­hoz is te­le­ped­tek. Et­tek s hall­gat­tak. Csend és nyu­ga­lom ho­nolt, mint min­dig. Csak az evő­esz­kö­zök ütöt­tek né­mi zajt a ki­csiny fa­lu­si kony­há­ban. Ami­kor vé­gez­tek, Zsi­ga bá­csi – mint ren­de­sen – pi­pá­ra gyúj­tott, az­tán szu­nyó­kál­ni ment.

Fur­csa ál­mot lá­tott.

Is­ten lé­pett oda mel­lé, és így szólt nagy bi­zal­ma­san:

– El­ju­tott ám hoz­zám a hír, Zsi­ga bá­tyám, hogy nem­igen tu­dott mit kez­de­ni szol­gám mai pré­di­ká­ci­ó­já­val. No, se­baj! Ar­ra gon­dol­tam, jöj­jön már el ve­lem kend a temp­lom­ba, az­tán be­szél­jen ró­lam ma­ga a né­pek­nek…

Meg is ijedt ám er­re az egy­sze­rű pa­raszt­em­ber, és na­gyot dob­bant a szí­ve. De nem hi­á­ba volt ő a Ve­res Zsi­ga, vég­képp azért még­sem akadt el a sza­va a nagy meg­tisz­tel­te­tés­től, ha­nem bát­ran Te­rem­tő­je sze­mé­be né­zett, ami­kor mond­ta:

– Le­gyen úgy, ahogy az Úr­is­ten akar­ja!

Tisz­te­let­tel le­vet­te ka­lap­ját, úgy lé­pett be az öreg Ve­res Zsi­ga az Úr haj­lé­ká­ba. Meg­szep­pent ki­csit, mert a temp­lom te­le volt né­pek­kel, ott ült a pa­dok­ban a fa­lu ap­ra­ja-nagy­ja, ott vol­tak a pa­pok is, a ka­to­li­kus plé­bá­nos meg az ő re­for­má­tus lel­ké­sze épp­úgy, mint a bap­tis­ták és az evan­gé­li­ku­sok ve­ze­tői a szom­szé­dos vá­ros­ból, és mind kí­ván­csi­an vár­ta: mi lesz most…?

Az öreg Zsi­ga bá­csi Is­ten­re san­dí­tott, aki az aj­tó mel­let­ti zug­ban hú­zó­dott meg, és be­le­kez­dett a mon­dan­dó­já­ba, hal­kan, majd egy­re han­go­sab­ban, ek­kép­pen:

– Ked­ve­se­im, ti, akik itt él­tek, is­mer­tek mind, és jól tud­já­tok, né­ha meg­esik, hogy sze­gény öreg fe­jem­mel nem fo­gom fel, mit is mond­tak a tisz­te­len­dők… A múlt hé­ten, az ima­hét ide­jén is így volt, ami­kor min­dig más-más pap vagy lel­kész pré­di­kált a temp­lo­munk­ban. Tud­já­tok, szép és ked­ves dol­go­kat mon­dott mind­egyik, ne­kem még­is hi­ány­zott va­la­mi. Néz­zé­tek el, ha ne­he­zen tu­dok be­szél­ni ró­la, nem va­gyok én a sza­vak em­be­re…

Ar­ra gon­dol­tam, hogy a mi Krisz­tus Urunk min­dig mi­lyen egy­sze­rű­en és sze­re­tet­tel szólt min­den­ki­hez. A tu­dós em­be­rek­hez úgy, hogy ők ért­sék, az ő sza­va­ik­kal, az egy­sze­rű lel­kek­hez pe­dig az ő nyel­vü­kön. Min­dig Is­ten­re fi­gyelt, és min­den sza­vá­ból sze­re­tet áradt, bár­ki fe­lé for­dult is. Még ha ha­ra­gu­dott, vagy meg is fed­dett va­la­kit, az is az érin­tett ja­vát szol­gál­ta. Asze­rint élt, ami­ben hitt, tel­je­sí­tet­te az aka­ra­tát an­nak, aki őt el­küld­te, még ak­kor is, ami­kor az éle­tét kel­lett ad­nia.

Ti, akik az Urat szol­gál­já­tok – a pa­pi pad fe­lé mu­ta­tott, és köz­ben már szin­te ki­a­bált –, és ti, akik min­den va­sár­nap a temp­lom­ba jár­tok, és azt mond­já­tok ma­ga­tok­ról, hogy a Krisz­tus kö­ve­tői vagy­tok, egész éle­te­tek­kel, min­den sza­va­tok­kal és cse­le­ke­de­te­tek­kel be­szél­je­tek ne­kem ró­la, az Is­ten Fi­á­ról, hogy csak ve­le le­gyen te­le a szí­vem! Sze­res­se­tek en­gem és a kö­rü­löt­te­tek élő­ket is úgy, ahogy ő sze­re­tett, hogy Jé­zus­tól ta­nul­has­sak sze­ret­ni raj­ta­tok ke­resz­tül! Le­gye­tek hi­te­les pél­dák, érint­se­tek meg, és ra­gad­ja­tok ma­ga­tok­kal, hogy se én, se ti ne él­jünk hi­á­ba…!

A temp­lom­ban döb­bent volt a csönd. Is­ten mo­soly­gott. Zsi­ga bá­csi pe­dig fel­éb­redt, és még so­ká tű­nő­dött fur­csa ál­mán.

Gaz­dag Zsu­zsan­na