Élő víz

Ami­kor én kis­is­ko­lás vol­tam, a hit­tan éppolyan kö­te­le­ző tan­tárgy volt, mint az ol­va­sás vagy a szám­tan. Az­tán egy nap ki­til­tot­ták a pa­po­kat az is­ko­lá­ból, és be­je­len­tet­ték, hogy nincs is Is­ten. An­nak örül­tünk, hogy ez­után nem kell hit­tan­órá­ra jár­ni meg hit­tant ta­nul­ni, töb­bet játsz­ha­tunk dél­utá­non­ként, ott­hon még­is imád­koz­ni kel­lett el­al­vás előtt. De ha nincs Is­ten, ki­hez vagy mi­hez imád­ko­zunk, hogy vi­gyáz­zon ránk, amíg al­szunk?

Se­hogy se fért a fe­jem­be a do­log. A ba­rá­ta­im is ha­son­ló­képp vol­tak ve­le, így az­tán egy nap meg­kér­dez­tük a ta­ní­tó né­ni­től: van vagy nincs? Ha ed­dig volt, ho­vá tűnt hir­te­len? És ha ne­tán még­sem volt, mi­ért járt a ta­ní­tó né­ni is a temp­lom­ba? Jó ide­ig gon­dol­ko­zott a vá­la­szon, vé­gül azt mond­ta, hogy ő sem tud­ja biz­to­san, meg­kér­de­zi az igaz­ga­tó bá­csi­tól.

Más­nap egy nagy köny­vet ho­zott a hó­na alatt, és ab­ból ol­va­sott föl ne­künk. Az volt ben­ne, hogy az em­be­rek ré­gen na­gyon fél­tek a tűz­től meg a víz­től meg min­den­fé­le ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek­től. Amit nem tud­tak meg­ma­gya­ráz­ni, ami­ről nem tud­ták, hogy mi­ért van, ar­ra azt mond­ták, az Is­ten­től ered. Te­hát nem az Is­ten te­rem­tet­te az em­bert, ha­nem az em­ber az Is­tent. Ma vi­szont már minden­nek tud­juk az okát, ezért nincs szük­ség Is­ten­re.

Ha nincs, nincs – gon­dol­tam. An­nál jobb, hi­szen ak­kor nem lát­hat­ja, ha rosszat te­szek. Ez­után nyu­god­tan meg­ver­he­tem a ki­seb­be­ket, ha­zud­ha­tok anyám­nak meg a ta­ní­tó né­ni­nek, sen­ki sincs, aki meg­bün­tes­sen ér­te. Csak ar­ra kell vi­gyáz­ni, hogy rá ne jöj­je­nek a tur­pis­ság­ra. Jót ten­ni meg nem ér­de­mes, hi­szen nincs, aki meg­ju­tal­maz­zon ér­te.

Es­te be is je­len­tet­tem, hogy én töb­bé nem imád­ko­zom, mert nincs Is­ten. Az igaz­ga­tó bá­csi mond­ta. Meg azt is mond­ta, hogy meg­bün­te­tik azt a szü­lőt, aki az Is­ten­nel fe­nye­ge­ti a gye­re­két. Úgy lát­szik, túl me­rész volt ez a ha­zug­ság, mert anyám ahe­lyett, hogy meg­ijedt vol­na, le­ke­vert egy jó­ko­ra nyak­le­vest. De ha nincs Is­ten, ki súg­ta meg ne­ki, hogy ha­zud­tam?

El­ha­tá­roz­tam, hogy utá­na­já­rok a do­log­nak. Ami­kor dél­ben ki­nyi­tot­ta a ka­put a ha­ran­go­zó, én is be­oson­tam utá­na. Vég­té­re is azt mond­ják, hogy a temp­lom az Is­ten há­za. Bár­hol jár is nap­köz­ben, ebéd­re il­lik ha­za­tér­nie. Leg­alább­is a mi csa­lá­dunk­ban ez volt a szo­kás. Be­jár­tam én min­den zu­got, föl­men­tem a pad­lás­ra, le a pin­cé­be, nem volt se­hol. A ne­vén szó­lí­tot­tam, nem vá­la­szolt. El­men­tem más­nap, har­mad­nap is, so­ha nem volt ott­hon.

Mond­tam nagy­apám­nak, hogy kü­lö­nös egy em­ber ez az Is­ten. Bár­hol ke­re­sem, se­hol se ta­lá­lom.

– Mert rossz he­lyen ke­re­sed – mond­ta, és az ölé­be ül­te­tett.

– Ne tes­sék már ilyet mon­da­ni! – vi­tat­koz­tam ne­ki­bő­szül­ten. – Vol­tam a há­zá­ban, ke­res­tem a ku­ko­ri­ca­föl­dön meg a sző­lő­ben is, se­hol se volt.

– Na lá­tod, pe­dig le­het, hogy min­dig ott volt, csak te nem vet­ted ész­re.

– Én, aki a sző­lő­hegy­ről meg­né­zem a to­rony­órát?…

– Bi­zony – fe­lel­te –, mert az Is­tent nem a sze­münk­kel kell ke­res­nünk, és nem a fü­lünk­kel kell hall­gat­nunk a sza­vát.

– Ha­nem? – ber­zen­ked­tem to­vább.

– Ő ben­nünk él, és be­lül­ről ve­zé­rel. Itt la­kik – bö­kött a szí­vem tá­jé­ká­ra.

– De hi­szen ak­kor bár­mi­kor be­szél­het­nék ve­le…

– Így van, kis­fi­am – mond­ta, mi­köz­ben gyen­gé­den meg­si­mo­gat­ta a fe­je­met. – És ak­kor is szól hoz­zád, ami­kor nem aka­rod meg­ér­te­ni.

T. Ágos­ton Lász­ló