Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 05 - Mó­nus Lász­ló

Evangélikusok

Mó­nus Lász­ló

(1952–2009)

Hosszú és sú­lyos be­teg­ség után, még­is hir­te­len ment el kö­zü­lünk Mó­nus Lász­ló lel­kész test­vé­rünk. Szü­le­té­se évében édes­ap­ja vas­úti dol­go­zó, édes­any­ja OTP-tiszt­vi­se­lő volt. Tisz­tes sze­gény­ség­ben nőtt fel báty­já­val együtt. A „tisz­tes” és a „sze­gény­ség” egy­for­mán hang­sú­lyos a múlt szá­zad öt­ve­nes éve­i­vel kap­cso­lat­ban.

„Öcsi” – mert így hív­ták a csa­lád­ban – sok nya­rat, ta­lán nem túl­zás, ha azt mond­juk, éve­ket töl­tött Bat­to­nyán nagy­szü­le­i­nél. Nagy­ap­ja, aki­nek utol­só lel­ké­szi szol­gá­la­ti he­lye volt Bat­to­nyán, olyan ha­tás­sal volt rá, hogy egy hét­köz­na­pi al­ka­lom­mal az üres temp­lom­ban ta­lál­ták, a szó­szé­ken, ahol csak ezt a szót is­mé­tel­get­te: „pré­di­ka, pré­di­ka”. Nagy­ap­ja egész éle­tén át pél­dá­ja és min­tá­ja volt a „pré­di­ká­lás­ban”. Ezt a gyer­mek­ko­ri em­lé­ket so­ha nem tud­ta ki­tö­röl­ni szí­vé­ből. Igaz, hogy if­júko­rá­ban mint­ha az em­lé­kek el­ho­má­lyo­sod­tak vol­na, de az egész csa­lád meg­le­pe­té­sé­re egy al­ka­lom­mal, ami­kor már más pá­lyán moz­gott, egy­szer csak be­je­len­tet­te, hogy lel­kész sze­ret­ne len­ni.

Teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nyai után elő­ször Ki­star­csá­ra ke­rült, ahol az igaz­ga­tó lel­kész mel­lett szol­gált az öz­vegy pap­nék kö­zött és a kör­nyé­ken is. Lel­ké­szi pá­lyá­já­nak ál­lo­má­sai a kö­vet­ke­zők vol­tak: Ecseny, Du­na­egy­há­za és Du­na­ke­szi. Saj­nos csa­lá­di éle­te nem tar­to­zott a si­ke­re­sek kö­zé, a vá­lást sem tud­ta el­ke­rül­ni, de gyer­me­ke­i­vel őriz­te a kap­cso­la­tot, és ve­lük mind­vé­gig ke­res­te a ta­lál­ko­zá­si le­he­tő­sé­ge­ket is. Egyik le­á­nya (Mó­nus Györ­gyi) vi­szi to­vább a lel­ké­szi szol­gá­la­tot a csa­lád­ban, s ez Mó­nus Lász­ló­nak kü­lön aján­dék és öröm volt.

A múlt szá­zad ki­lenc­ve­nes éve­i­ben – fő­ként egész­sé­gi és más okok­ból – ma­ga kér­te nyug­dí­ja­zá­sát. Egy nagy­nén­jét ápol­ta Di­ós­je­nőn, s an­nak ha­lá­la után egye­dül élt kis té­li­e­sí­tett fa­há­zá­ban, édes­any­ját rend­sze­re­sen lá­to­gat­va (édes­ap­ja mo­tor­bal­eset­ben halt meg). Egye­te­mi ta­nul­má­nya­it nyug­dí­ja­san foly­tat­ta, men­tál­hi­gi­é­nét ta­nult, s ezen az úton igye­ke­zett em­ber­tár­sa­in is se­gí­te­ni. Sú­lyos be­teg­sé­gé­ben ma­gá­ra ma­rad­va halt meg, a szom­szé­dok ta­lál­tak így rá.

E so­rok író­ja a nagy­báty­ja, aki­vel so­kat be­szél­ge­tett prob­lé­má­i­ról. Az azon­ban ki­mond­ha­tat­lan örö­me volt, hogy mint nyug­dí­jas éle­te vé­gé­ig szol­gál­ni tu­dott a nóg­rá­di vi­dé­ken az evan­gé­li­um­mal sok he­lyet­te­sí­tés so­rán, de is­me­rő­se­i­vel, ba­rá­ta­i­val hét­köz­na­pi be­szél­ge­té­sek­ben is. Prob­lé­má­i­val küzd­ve, ma­gá­nyo­san ment el, de Is­ten sze­re­te­té­be ka­pasz­kod­va, s jó tud­ni, hogy re­mény­sé­günk sze­rint Is­ten sze­re­te­té­ben pi­hen a fel­tá­ma­dás nap­já­ig.

Keveházi László