Keresztény szemmel

Ri­a­da­lom­mal hall­gat­juk na­pon­ta a mé­di­u­mok el­szo­mo­rí­tó hí­re­it, hogy hol és mi­kor zár­tak be üz­le­tet, üze­met, gyá­rat, vál­lal­ko­zást, és hány szá­zan vagy ez­ren ke­rül­tek ut­cá­ra, let­tek mun­ka­nél­kü­li­vé, vesz­tet­ték el a min­den­na­pi ke­nye­ret, a meg­él­he­tés le­he­tő­sé­gét, s vált a hely­ze­tük ki­lá­tás­ta­lan­ná. Ta­lán még van egy kis tar­ta­lék, vagy eset­leg a nagy­ma­ma ir­re­á­li­san ala­csony nyug­dí­já­ból fut­ja az ál­lást vesz­tett uno­ka tá­mo­ga­tá­sá­ra, mert a nagy­ma­má­nak úgy sincs sok­ra igé­nye, és ön­ként mond le sze­me fé­nye ja­vá­ra a jobb fa­lat­ról, eset­leg a gyógy­szer­ről.

Va­la­mi­lyen mó­don egy ide­ig min­den­ki meg­har­col­ja az éle­tét, de óha­tat­la­nul fel­ve­tő­dik a nyug­ta­la­ní­tó kér­dés: va­jon med­dig le­het fe­szí­te­ni a húrt? Mi­kor fogy­nak ki a gon­do­san rej­te­ge­tett tar­ta­lé­kok? S ha a kis­nyug­dí­jas, ál­do­zat­kész nagy­ma­ma is el­ment min­den test­nek út­ján? Ak­kor majd a mun­ka­nél­kü­li­ek a szó szo­ros ér­tel­mé­ben az ut­cá­ra ke­rül­nek? Nem kép­le­te­sen, nem jel­ké­pe­sen, de tra­gi­ku­san: kol­dul­ni. Vagy el­vi­se­len­dő a meg­él­he­té­si bű­nö­zés? S ak­kor lát­ha­tat­lan ke­zek ma­tat­nak majd biz­ton­sá­gi wert­heim­zá­ra­kon? Med­dig fe­szít­he­tő a húr?

Még nem múlt el a tél, még min­dig ér­kez­het­nek meg­döb­ben­tő hí­rek fű­tés nél­kü­li la­ká­sok­ban el­huny­tak­ról. Az el­múlt idő­szak­ban igen gyak­ran hang­zott el hol eb­ben, hol ab­ban a mé­di­um­ban, hogy va­la­ki a la­ká­sá­ban ki­hűlt, test­hő­mér­sék­le­té­nek ro­ha­mos csök­ke­né­se mi­att be­állt a ha­lál. Így ta­lál­tak rá va­la­ki­re: a la­kás­ban hi­deg volt, a spájz üre­sen tá­ton­gott, se­hol egy fa­lat ke­nyér vagy en­ni­va­ló.

Éb­re­dez­het­ne a fe­le­lős­ség­tu­da­tunk! Kö­ze­le­dünk a böj­ti idő­szak­hoz, amely­nek dön­tő lel­ki tar­tal­ma tá­vol­ról sem az ét­ke­zés­sel vagy a hi­á­nyá­val függ össze, ha­nem köl­csö­nös ke­resz­tény fe­le­lős­sé­günk meg­vizs­gá­lá­sá­val. Mit tesz­nek gyü­le­ke­ze­te­ink baj­ba ju­tott em­ber­tár­sa­i­kért? Eszünk­be jut-e, mi­kép­pen le­het­ne konk­rét és re­á­lis se­gít­sé­get ad­ni hit­sor­so­sa­ink­nak? Alig­ha bölcs kon­fesszió alap­ján be­szű­kí­te­ni a sze­re­tet szol­gá­la­tát, de leg­alább eszünk­be jut­nak hit­sor­so­sa­ink, aki­ket a vál­ság mi­att tra­gi­kus vesz­te­ség ért?

A finn test­vé­rek­nek van egy úgy­ne­ve­zett „nem­ze­ti fest­mé­nyük”; az a cí­me, hogy A se­be­sült an­gyal. Fes­tő­je a szim­bo­lis­ta Hu­go Sim­berg, aki 1903-ban vit­te vá­szon­ra meg­hök­ken­tő ké­pét, ame­lyet sú­lyos be­te­gen, de már gyó­gyu­ló­fél­ben fes­tett, sa­ját be­teg­sé­gé­re utal­va. Sok­szor meg­cso­dál­tam a fest­ményt Tam­pe­ré­ben, az evan­gé­li­kus dóm­ban, és tü­re­lem­mel vá­ra­koz­tam, hogy meg­szó­lít­son.

Sza­vak­kal nem könnyű le­ír­ni egy ké­pet, de így is vissza­ad­ha­tó, ami – a mű­al­ko­tást szem­lél­ve – ben­nem meg­szó­lalt. Zöl­des-bar­nás ta­laj né­mi fe­hér vi­rág­gal, kék­lő hát­tér­rel (mert ta­vat vagy ki­kö­tőt áb­rá­zol), a túl­só par­ton pe­dig ké­kes hegy­vo­nu­lat két, messze­ség­be ve­sző gyár­ké­ménnyel. A kép té­má­ja: két pa­raszt­gye­rek pet­ren­cé­ből ké­szült hord­ágy­ra ül­tet­ve gör­nyedt test­tar­tá­sú, be­kö­tött fe­jű an­gyalt ci­pel ne­héz lép­tek­kel. Az an­gyal a fe­jén sé­rült meg, lát­szik a kö­tés, sőt a szár­nyán vér­csep­pek is van­nak. Se­be­sült an­gyal.

Egy­szer csak meg­szó­lalt ben­nem a kép. Szót­la­nul, né­mán eszem­be jut­tat­ta Is­ten szent igé­jét a Zsi­dók­hoz írt le­vél ti­zen­har­ma­dik fe­je­ze­té­nek má­so­dik ver­sé­ből: „…egye­sek – tud­tu­kon kí­vül – an­gya­lo­kat ven­dé­gel­tek meg.” Két­ség­te­len, hogy az em­lí­tett apos­to­li le­vél is­me­ret­len író­ja a ven­dég­sze­re­tet­re, az úton le­vők meg­se­gí­té­sé­re fi­gyel­mez­tet min­ket. Ám alig­ha kö­ve­tünk el hi­bát, ha ezt sa­ját el­szo­mo­rí­tó hely­ze­tünk­re kon­ver­tál­juk, és az ere­de­ti szent szö­veg­ben a „ven­dég­sze­re­tet” he­lyé­re a baj­ba­ju­tot­ta­kat, a mun­ká­ju­kat el­vesz­tő test­vé­re­in­ket he­lyet­te­sít­jük be.

„A ven­dég­sze­re­tet­ről meg ne fe­led­kez­ze­tek, mert ez­ál­tal egye­sek – tud­tu­kon kí­vül – an­gya­lo­kat ven­dé­gel­tek meg” – szá­mom­ra ez lett a tam­pe­rei dóm fest­mé­nyé­nek üze­ne­te. Gyü­le­ke­ze­ti szin­ten – saj­nos – nem tud­juk meg­ol­da­ni az egy­re erő­sö­dő gaz­da­sá­gi vál­sá­got, de ar­ra mó­dunk le­het, hogy tu­da­to­san ala­kít­suk ki kö­zös­sé­günk hor­do­zó­ere­jét, meg­ta­lál­va azt a meg­ol­dást, amely az adott he­lyen ál­dá­so­san mű­köd­het.

Ami­kor baj­ba ju­tott fe­le­ba­rá­ta­ink­nak se­gí­tünk, tud­tun­kon kí­vül an­gya­lok­nak se­gí­tünk. Az „an­gyal” szó gö­rö­gül „kül­döt­tet” je­lent. Is­ten küld­te. Ta­lán azért, hogy hi­tünk szol­gá­lat­tá mi­nő­sül­jön.

Élő hit, imád­ko­zó kö­zös­ség, ér­zé­keny lé­lek al­kot­ja az egy­ház szent kö­zös­sé­gét gyü­le­ke­ze­te­ink­ben. Együtt­ér­zés, együtt gon­dol­ko­dás, egy­má­sért cse­lek­vés – és ak­kor a vi­lág is meg­lát­hat­ja kül­de­té­sünk iga­zi cso­dá­ját. Pál apos­tol­nak a Ró­ma­i­ak­hoz írott le­ve­lé­ben ol­vas­ha­tó ez a fon­tos mon­dat: „Mert a te­rem­tett vi­lág só­vá­rog­va vár­ja az Is­ten fi­a­i­nak meg­je­le­né­sét.” (8,19) Azok­nak a meg­je­le­né­sét, akik élő hit­ből fa­ka­dó mó­don tet­te­ik­kel is bi­zony­sá­got tesz­nek e mo­dern kor­nak az ál­do­za­tai kö­zött.

Ri­bár Já­nos