Keresztutak

Ké­szü­lünk a nők vi­lág­ima­nap­já­ra – Már­ci­us 6.

„Kü­lön­bö­zünk, még­is egy test va­gyunk Krisz­tus­ban” – ez­zel a mot­tó­val hív­nak kö­zös imád­ko­zás­ra ben­nün­ket a csen­des-óce­á­ni szi­get­or­szág, Pá­pua Új-Gui­nea asszo­nyai. Aho­gyan min­den esz­ten­dő­ben, idén is már­ci­us el­ső pén­te­kén gyűl­nek össze a ke­resz­tény nők szer­te a vi­lá­g­on, hogy fe­le­ke­ze­ti ha­tá­ro­kat le­küzd­ve, együtt kö­nyö­rög­je­nek a te­rem­tett vi­lá­gért.

Idén a pá­pua asszo­nyok ál­tal ké­szí­tett is­ten­tisz­te­le­ti li­tur­gia for­mál­ja e nap ima­ké­ré­se­it. A csen­des-óce­á­ni szi­get­vi­lág bár több ezer ki­lo­mé­ter­re van Ma­gyar­or­szág­tól, még­sem is­me­ret­len előt­tünk. Ma­nu­s szigetén szol­gált egy­kor Mol­nár Má­ria re­for­má­tus di­a­ko­nissza, akit a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú bor­zal­mai kö­ze­pet­te gyil­kol­tak meg ja­pán ka­to­nák. És az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let­tel együtt­mű­köd­ve Pá­pua Új-Gui­ne­á­ba küld­te ki mun­ka­tár­sá­nak a Ba­jor Misszió is Bá­lint Zol­tán víz­mér­nö­köt 1995-ben. A csa­lád­nak a pá­pu­ák föld­jén töl­tött négy esz­ten­de­jé­ről rend­kí­vü­li él­ve­ze­tes­ség­gel szá­molt be a fe­le­ség, Kis Be­á­ta A ga­ra­mut hang­ja cím­mel meg­je­lent köny­vé­ben. La­punk kö­vet­ke­ző szá­má­ban az ő él­mé­nye­i­ket ele­ve­nít­jük fel, ar­ról be­szél­ge­tünk, ho­gyan lát­ja egy eu­ró­pai en­nek e tá­vo­li szi­get­vi­lág­nak az éle­tét.

Most azon­ban szó­lal­jon meg egy fi­a­tal pá­pua lel­kész, Fried­rich Ya­wo­mar, aki 2007 áp­ri­li­sá­ig élt Ba­jor­or­szág­ban. Négy esz­ten­dőn át, a Ba­jor Misszió ven­dé­ge­ként, lel­kész­cse­re­prog­ram ke­re­té­ben kü­lön­bö­ző né­met gyü­le­ke­ze­tek­ben szol­gált. (Az in­ter­jú, amely­nek némileg rövidített vál­to­za­tát ad­juk köz­re, ere­de­ti­leg a Du­nán­tú­li Ha­rang­szó EK­ME-mel­lék­le­te­ként je­lent meg 2006 de­cem­be­ré­ben.)

– Ya­wo­mar úr, ke­resz­tény csa­lád­ban nőtt fel?

– Igen, már a szü­le­im is hí­vő em­be­rek vol­tak. A ten­ger­par­ton él­tünk, apám ha­lá­szat­ból tar­tott el ben­nün­ket. Én is ci­vil szak­mát ta­nul­tam. Mi­előtt a lel­kész­kép­ző sze­mi­ná­ri­um­ba je­lent­kez­tem vol­na, ápo­ló­ként dol­goz­tam. Evan­gé­li­kus va­gyok, hat­mil­lió la­ko­sú or­szá­gunk­ban egy­mil­li­ó­an tar­to­zunk e fe­le­ke­zet­hez.

– Meg­mu­ta­tott egy pá­pua szer­zők ál­tal írt hit­val­lást. Mi­lyen gyak­ran hasz­nál­nak sza­ba­don írt imád­sá­go­kat, li­tur­gi­kus szö­ve­ge­ket?

– Az is­ten­tisz­te­le­te­in­ken le­he­tő­ség van ar­ra, hogy az Apos­to­li hit­val­lás mel­lett más hit­val­lá­so­kat is hasz­nál­junk. Sa­ját meg­fo­gal­ma­zá­sa­in­kat kö­ze­lebb érez­zük ma­gunk­hoz, azok a mi lel­ki­sé­gün­ket tük­rö­zik. Ez le­het az oka pél­dá­ul an­nak, hogy hí­ve­ink a Ni­ce­ai hit­val­lást nem is is­me­rik.

– Be­szél­jünk a Né­met­or­szág­ban töl­tött ide­jé­ről. Ha ha­za­megy a sa­ját­jai kö­zé, mit fog ró­lunk, eu­ró­pa­i­ak­ról me­sél­ni? Tu­dom, ne­he­zé­re esik ez Ön­nek, hi­szen árad Ya­mo­war úr­ból a sze­líd jó­ság, de ké­rem, ez al­ka­lom­mal küzd­je le a jó­in­du­lat­ból ere­dő gát­lást…

– Amit itt Né­met­or­szág­ban ne­héz volt meg­szok­nom, az az, hogy min­den­ki ro­han. Fur­csa volt szá­mom­ra, hogy itt ter­mi­nu­sok van­nak. Be kell je­lent­kez­ni az or­vos­hoz, a fod­rász­hoz, a pap­hoz. A kol­lé­gám meg­mond­ja, med­dig ér rám… Mi min­den­ki­re rá­érünk, nem ro­ha­nunk. Igaz, a bu­szok sem jön­nek pre­cí­zen, me­net­rend sze­rint ott­hon, Pá­pua Új-Gui­ne­á­ban. Van, hogy órá­kat vá­ra­ko­zunk, mi­re jön va­la­mi. De itt min­den­ki si­et.

A má­sik do­lgot, ami za­vart, ma­guk így ne­vez­nék: pénz­ori­en­tált­ság. Ott­hon van­nak olyan em­be­rek vi­dé­ken, akik nem is is­me­rik a pénz fo­gal­mát. Ők más­ként ke­res­ked­nek. Le­jön­nek a he­gyek­ből, s a dol­ga­i­kat hal­ra, gyü­mölcs­re cse­ré­lik a ten­ger­par­ton élők­kel. Itt Eu­ró­pá­ban, úgy tű­nik, min­dent a pénz irá­nyít. Et­től az em­be­rek ön­zőb­bé is vál­nak ta­lán. Úgy ér­zem – és ez a har­ma­dik do­log, amit em­lí­te­ni sze­ret­nék –, hogy az „el­ső vi­lág­ban” már nincs annyi erő a kap­cso­la­tok épí­té­sé­re. Ta­lán ép­pen a pénz­köz­pon­tú­ság, a ro­ha­nás az oka, hogy az em­be­rek­nek nincs ide­jük egy­más­ra. Így nem vé­let­le­nül la­zul­nak, es­nek szét a csa­lá­di, ba­rá­ti kö­te­lé­kek. Ná­lunk az is­ten­tisz­te­let nem pre­cí­zen hat­van perc. Annyi eset­leg a pré­di­ká­ció idő­tar­ta­ma. El­kép­ze­lem, hogy a ma­gyar ol­va­sók most meg­ijed­nek! De mi nem érez­zük hosszú­nak. És az al­kal­mak vé­gén sem si­e­tünk el. Itt, a ba­jor gyü­le­ke­ze­tem­ben iszunk egy pi­ci ká­vét, te­át, az­tán már min­den­ki sza­lad is. Ez nem jó!

Ugye, nem ha­rag­sza­nak, hogy ezt mind el­mond­tam? (…)

Va­la­ki meg­kér­dez­te tő­lem, mi ér­tel­me van a nők vi­lág­ima­nap­ja ha­zai ün­nep­lé­sé­nek. A lel­ki gaz­da­gí­tá­son túl ta­lán ép­pen ez le­het az egyik „ha­szon”. Tá­vo­li tá­ja­kon élő test­vé­re­ink tük­röt tart­hat­nak elénk. Re­mény­sé­gem, hogy az az­óta Új-Gui­ne­á­ba vissza­tért Ya­wo­mar lel­kész sza­vai és a vi­lág­ima­nap is­ten­tisz­te­le­ti li­tur­gi­á­já­ban meg­szó­la­ló asszo­nyok – friss hi­tük, egy­más irán­ti oda­adó sze­re­te­tük – el­gon­dol­kod­ta­tás­ra kész­tet­nek ben­nün­ket, ma­gyar ol­va­só­kat.

B. Pin­tér Már­ta