Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 07 - „Az Úr hang­ja”

Kultúrkörök

„Az Úr hang­ja”

Bes­se­nyei Fe­renc születésének 90. évfordulójá­ra

A kö­zös szü­lő­föld és vá­ros, Hód­me­ző­vá­sár­hely kö­tött össze ben­nün­ket. Ma is em­lék­szem az el­ső szín­há­zi ta­lál­ko­zás­ra, ahogy föl­in­te­ge­tett hoz­zám, a ka­kas­ülő­re. Igaz, ké­sőbb ki­de­rült, egy vi­rág­ar­cú szí­ni­nö­ven­dék­nek szólt az égő szár­nyú mo­soly…

Egy­szer, nagy jó­ked­vé­ben el­sé­tál­tunk a csen­des Pál ut­cá­ba, kö­zel a hí­res Kin­cses te­me­tő­höz. „Lá­tod, itt szü­let­tem – csa­pott cson­tos ke­zé­vel a vál­lam­ra. – Az ott csu­pa víz volt. Anyám mo­só­tek­nő­jé­ben vit­tem lány­paj­tá­so­mat…” És han­go­san ne­ve­tett, jobb­ról föl­reb­ben­tek, az ősz-arany lom­bok­ból föl­száll­tak a ma­da­rak.

Mint­ha most is hal­la­nám in­tel­me­it, csak nem annyi­ra dö­rög­ve. In­kább ke­se­rű­en. „Ha ma len­nék pá­lya­kez­dő, nem biz­tos, hogy eb­ben a szak­má­ban sze­ret­nék el­he­lyez­ked­ni.” Ezt ha­lá­la előtt mond­ta egy új­ság­nak. Otel­ló­ként már a hat­va­nas évek­ben is érez­te, hogy a né­ző­té­ren csu­pa Ja­go ül. Már ak­kor be­lévil­lant a fá­jó fel­is­me­rés: sza­va­i­nak su­gár­zó me­leg­sé­ge nem tört át a ri­val­dán.

Ó, ha fel­tá­mad­na, be­top­pan­na 90. szü­le­tés­nap­ján, ak­kor len­ne csak szo­mo­rú! (1919. feb­ru­ár 10-én szü­le­tett.) El­né­mul­na, mint az ikon­fes­tő Rubl­jov, át­él­ve a nem szű­nő em­be­ri ször­nyű­sé­ge­ket. Mi­vé lett az ő szent lo­bo­gá­sa? Ál­do­zat­ho­za­ta­la?

Bes­se­nyei Ferenc szí­né­szi nagy­sá­gá­hoz az is hoz­zá­tar­to­zott, hogy nagy em­be­re­ket ját­szott el. A ma­gyar tör­té­ne­lem tisz­ta hő­se­it. Imá­dott szín­há­zá­hoz hoz­zá­tar­toz­tak a mély ér­zé­sek, a ma­gasz­tos er­köl­csi esz­mé­nyek. Nem­zet­fél­tés és Is­ten di­csé­re­te. Úgy tet­szik, és ma, 2009-ben még pon­to­sab­ban lát­szik, a het­ve­nes évek­ben ez mind el­múlt.

A nagy­ság, az iga­zi ér­ték ki­ve­szett a vi­lág­ból. És el­tűnt a szín­ház temp­lo­má­ból is, és a min­dig hű né­zők lel­ké­ből is ki­ko­pott. Jó­vá­te­he­tet­le­nül és fe­le­dés­re ítél­ve.

Ta­lán ez dü­hí­tet­te leg­job­ban, ta­lán eb­be halt be­le ma­gá­nyá­ban. A foly­to­nos áru­lás­ba. Mé­rics­ké­lé­sek­be. Mert ér­tett hoz­zá a „vö­rös” ha­ta­lom: ha­lá­la es­té­jén (2004. de­cem­ber 27-én) is­mét, im­már ti­zed­szer, a Dú­vad cí­mű fil­met ve­tí­tet­ték, amely­ben a szo­ci­a­lis­ta éle­tet vé­gig­tom­bo­ló, kö­ze­pes fi­gu­rát ját­szik. Nem a szí­vé­ig iz­zó Bán­kot és Kos­sut­hot mu­tat­ták a kép­er­nyők, nem Szé­che­nyit és Gör­ge­it, Ádá­mot és Ham­le­tet, Otel­lót és Lear ki­rályt, Ga­li­le­it és Bo­lya­it… És nem Dó­zsát, amely ala­kí­tá­sa több­szö­rö­sen is ki­emel­ke­dik élet­mű­vé­ből. Bes­se­nyei itt pat­ta­ná­sig fe­szült né­ma­ság­gal, egyet­len és vég­le­ges arc­cá tisz­tult te­kin­tet­tel for­mál­ta meg a fő­hőst.

Ha meg­kér­dez­nénk száz em­bert a mű­vé­sze­té­ről, leg­töb­ben a drá­mai han­got emel­nék ki. Pe­dig óri­ás szí­né­sze­te te­le volt hu­mor­ral, já­té­kos­ság­gal, könnyed­ség­gel. Hat év­ti­ze­det is meg­ha­la­dó szí­né­szi mű­kö­dé­se fé­nyes kor­sza­kot je­len­tett a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek szín­há­zi éle­té­ben. Föl­fe­lé su­ha­nó csil­lag­ként szel­te át a ne­héz, zsar­no­ki időt, s emel­ke­dett a leg­na­gyob­bak kö­zé. Sze­re­tett ját­sza­ni, min­dig győz­ni, ha­tal­mas or­gá­nu­má­val, gyö­nyö­rű ének­hang­já­val sze­ret­te be­zen­ge­ni a né­ző­te­ret.

Alig em­lít­jük: Há­ry Já­nos volt Ko­dály dal­já­té­ká­ban, Ba­gó a Já­nos vi­téz­ben. S ő volt Higgins pro­fesszor Shaw Pyg­ma­li­on­já­ban és fe­lejt­he­tet­len Tev­je a He­ge­dűs a ház­te­tőn ha­zai be­mu­ta­tó­ján. Ro­busz­tus alak­ja, eget át­ha­sí­tó hang­ja jól ér­vé­nye­sült a fil­men és a te­le­ví­zi­ó­ban is.

Bes­se­nyei Fe­renc min­den­re fi­gye­lő fér­fi volt és gyer­me­ki­en na­iv lé­lek. De szín­ház dol­gá­ban erős és ke­mény; szí­né­szi iga­zá­nak tu­da­tá­ban szí­vós és ki­tar­tó.

Utol­já­ra Vá­sár­he­lyen ta­lál­koz­tam ve­le, mi­kor a vá­ros dísz­pol­gár­ává vá­lasz­tot­ta. Ter­vez­tük, hogy foly­tat­juk a har­minc éve meg­kez­dett ri­por­tot. De so­kat ké­sett. Már a va­cso­rá­nál em­lí­tet­te: „Sé­tál­tam. El­bú­csúz­tam vég­leg… Be­men­tem a kis evan­gé­li­kus temp­lom­ba, nyit­va volt az aj­ta­ja. Min­dent meg­kö­szön­tem Is­ten­nek…”

Feny­ve­si Fé­lix La­jos