Keresztutak
Készülünk a nők világimanapjára – március 6.
Pápuaföld európai szemmel
Lapunk múlt heti számában a Friedrich Yamowar lelkésszel készített interjúnk arra világított rá, hogyan látnak bennünket, európaiakat pápua testvéreink. Ígéretünkhöz híven most a Bálint családot faggatjuk arról, ők hogyan élték meg azt az 1995-től 1999-ig tartó négy évet, amikor missziói kiküldetésben Pápua Új-Guinea szokatlan, idegen kultúrájában éltek.
Külön pikantériája a velük készült interjúnak, hogy Zoltánnal és Beátával számítógépen, e-mailen keresztül „beszélgettünk”, hiszen a házaspár jelenleg Kenyában él. A vízmérnök férj a szomszédos Szomália vízrajzát térképezi föl, Beáta, a feleség pedig az Evangélikus Külmissziói Egyesület önkéntes munkatársaként Nairobi nyomornegyedeiben szervezi az AIDS-árvák, az özvegyek, rászoruló betegek megsegítését.
Elsőként azt kértem tőlük, hogy hasonlítsák össze Kenya és Új-Guinea földrajzi fekvését.
– Érdekes, hogy ha Pápua Új-Guineából az Egyenlítő mentén elindulnánk nyugati irányba, átszelve a Csendes-óceánt, megkerülve Borneó és Szumátra szigetét, majd tovább haladnánk az Indiai-óceánon, szinte egyenesen Kenya partjaiba ütköznénk. Csakhogy itt egészen más trópusi tengerpart vár ránk! Itt pálmákat, gyönyörű – sok esetben telepített és öntözött – növényzetet, leandert, hibiszkuszt és más színpompás virágokat látunk. A tájba illő vendégházak, szállodák sora húzódik a part mentén. Pápua Új-Guineán ellenben az esőerdő áthatolhatatlan. A dzsungel sűrűjét csak az óriási kókusz- és kakaóültetvények és a néhány kunyhóból álló falvak szakítják meg. A dús, túlzott csapadékot kapó növényzet szünet nélkül leheli ki magából a rothadás meleg, nehéz illatát. A fekete vulkáni homokban kíméletlen csípésű homoki bolhák hemzsegnek. A part menti falvak legtöbbjében hosszú palló vezet a falu víz fölé épített, egyetlen WC-jéhez. Fényképen sokszor igazi trópusi paradicsom képét festik ezek a tájak, testközelben azonban tikkasztó, kemény, veszélyes helyek.
– Úgy tűnik, európai ember számára nehezen viselhető az ottani klíma.
– Pápua Új-Guinea óriási ország, ahol a trópusi tengerparttól a kopár hegycsúcsokig minden megtalálható. Mi a tengerparton éltünk négy évig. Itt évi ötezer milliméter eső esett – Magyarország átlaga hat-hétszáz milliméter –, elvileg két évszak volt, de valójában alig éreztünk különbséget. Háromszázhatvanöt nap szauna – így jellemezhetnénk találóan az ottani éghajlatot. A pára és forróság elől nincs menekvés, a szekrényeket fűteni kell, hogy a ruhákat, fontos iratokat vagy a fényképezőgépet ne borítsa be a penész. Az ágynemű állandóan nedves, az ember bőre úgyszintén. Az első évben meg kellett küzdenünk az állandó fertőzésekkel, bőrproblémákkal, amelyek a helyi lakosokat sem kímélik, hiszen az ő életkörülményeik, szegényes táplálkozásuk még védtelenebbé teszi őket.
– A párán és a forróságon kívül volt más is, amit nehezen viselt el a család?
– Amire a legnehezebb szívvel gondolunk vissza a Pápua Új-Guineán eltöltött négy évünkből, az a rendkívül rossz közbiztonság. Ottlétünkkor mindennaposak voltak a rablások, betörések, támadások, lövöldözések. Időnként a bűnözők eltorlaszolták az utakat, hogy könnyen kifoszthassák a gépkocsikat és a bennük ülő védtelen utasokat. Akadt olyan misszionárius család is, amely nem bírta ennek a feszültségét, és néhány hónap múlva hazament. A misszió odaérkezésünkkor pici hajókürtökkel látott el minket, hogy mindig tartsunk egyet a kezünk ügyében, és fülsiketítő hangjával ijesszük el a támadót, és kérjünk segítséget. Arról, hogy serdülő lányunk egyedül az utcára lépjen, szó sem lehetett, de még a boltban is szorosan a közelemben kellett maradnia, hogy ne zaklassák. Még most, évek múlva is azon kapom magam néha, hogy úgy szorítom magamhoz a kézitáskámat, hogy elzsibbad a karom… A négy év alatt huszonnégy alkalommal ért minket kár, valamiféle atrocitás, de hála Istennek egyikünkkel sem történt tragédia, személy szerint nem bántalmaztak bennünket.
– A városban élők szegénységén túl más is előidézhette az erőszak ilyen fokú terjedését?
– Bizonyára hozzájárult ehhez az ország furcsa, de egyben meglehetősen korrupt társadalmi berendezkedése is. Ottlétünkkor, a kilencvenes évek második felében a politikai életet a törzsi szokások és törvények uralták. A parlamenti képviselők között akadt írástudatlan ember, és a „wantok” – egy nyelvet beszélő – rendszer jellemző volt. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egy törzsből származók erősen összetartanak, és minden szinten kizárólagos kedvezményeket biztosítanak egymásnak, nem számít, kinek a kárára. A parlamenti választások idején kisebb törzsi háború zajlott, ilyenkor a városokban este nyolc után kijárási tilalom volt.
– Mindaz, amiről most hallottunk, bizony elrettentheti azokat, akiknek a fejében megfordult esetleg, hogy missziói szolgálatra jelentkezzenek Pápua Új-Guineába. Mit tanácsolnának nekik?
– Mindenkinek magának kell vezetést kérnie az Úristentől, és úgy kell döntenie. Rá nem beszélhetünk senkit. Pápua Új-Guineán nem könnyű az élet a helyieknek sem, de az európai embernek még kevésbé. Néha úgy éreztük, majdnem lehetetlen „normális” életet élni, főleg az éghajlat és a közbiztonság miatt. Visszatekintve azonban mind a négyen – két gyermekünk velünk van e sorok fogalmazásakor – egyetértünk abban, hogy semmiért nem adnánk azt a négy évet, amelyet ott tölthettünk. Olyan bennszülött barátokra leltünk, akiknek a barátsága nélkül szegényebb lett volna az életünk. S, ha tudnánk, hogy egyikünket sem éri majd bántódás – mint ahogyan így is volt, Isten valóban minden végzetes bajtól megőrzött bennünket –, ma is ugyanúgy belevágnánk.
B. Pintér Márta