Keresztutak

Ké­szü­lünk a nők vi­lág­ima­nap­já­ra – már­ci­us 6.

Hozzászólás a cikkhez

La­punk múlt he­ti szá­má­ban a Fried­rich Ya­mo­war lel­késszel ké­szí­tett in­ter­júnk ar­ra vi­lá­gí­tott rá, ho­gyan lát­nak ben­nün­ket, eu­ró­pa­i­a­kat pá­pua test­vé­re­ink. Ígé­re­tünk­höz hí­ven most a Bá­lint csa­lá­dot fag­gat­juk ar­ról, ők ho­gyan él­ték meg azt az 1995-től 1999-ig tar­tó négy évet, ami­kor misszi­ói ki­kül­de­tés­ben Pá­pua Új-Gui­nea szo­kat­lan, ide­gen kul­tú­rá­já­ban él­tek.

Kü­lön pi­kan­té­ri­á­ja a ve­lük ké­szült in­ter­jú­nak, hogy Zol­tán­nal és Be­á­tá­val szá­mí­tó­gé­pen, e-mai­len ke­resz­tül „be­szél­get­tünk”, hi­szen a há­zas­pár je­len­leg Ke­nyá­ban él. A víz­mér­nök férj a szom­szé­dos Szo­má­lia víz­raj­zát tér­ké­pe­zi föl, Be­á­ta, a fe­le­ség pe­dig az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let ön­kén­tes mun­ka­tár­sa­ként Nai­ro­bi nyo­mor­ne­gye­de­i­ben szer­ve­zi az AIDS-ár­vák, az öz­ve­gyek, rá­szo­ru­ló be­te­gek meg­se­gí­té­sét.

El­ső­ként azt kér­tem tő­lük, hogy ha­son­lít­sák össze Ke­nya és Új-Gui­nea föld­raj­zi fek­vé­sét.

– Ér­de­kes, hogy ha Pá­pua Új-Gui­ne­á­ból az Egyen­lí­tő men­tén el­in­dul­nánk nyu­ga­ti irány­ba, át­szel­ve a Csen­des-óce­ánt, meg­ke­rül­ve Bor­neó és Szu­mát­ra szi­ge­tét, majd to­vább ha­lad­nánk az In­di­ai-óce­á­non, szin­te egye­ne­sen Ke­nya part­ja­i­ba üt­köz­nénk. Csak­hogy itt egé­szen más tró­pu­si ten­ger­part vár ránk! Itt pál­má­kat, gyö­nyö­rű – sok eset­ben te­le­pí­tett és ön­tö­zött – nö­vény­ze­tet, le­an­dert, hi­bisz­kuszt és más szín­pom­pás vi­rá­go­kat lá­tunk. A táj­ba il­lő ven­dég­há­zak, szál­lo­dák so­ra hú­zó­dik a part men­tén. Pá­pua Új-Gui­ne­án el­len­ben az eső­er­dő át­ha­tol­ha­tat­lan. A dzsun­gel sű­rű­jét csak az óri­á­si kó­kusz- és ka­kaó­ül­tet­vé­nyek és a né­hány kuny­hó­ból ál­ló fal­vak sza­kít­ják meg. A dús, túl­zott csa­pa­dé­kot ka­pó nö­vény­zet szü­net nél­kül le­he­li ki ma­gá­ból a rot­ha­dás me­leg, ne­héz il­la­tát. A fe­ke­te vul­ká­ni ho­mok­ban kí­mé­let­len csí­pé­sű ho­mo­ki bol­hák hem­zseg­nek. A part men­ti fal­vak leg­több­jé­ben hosszú pal­ló ve­zet a fa­lu víz fö­lé épí­tett, egyet­len WC-jé­hez. Fény­ké­pen sok­szor iga­zi tró­pu­si pa­ra­di­csom ké­pét fes­tik ezek a tá­jak, test­kö­zel­ben azon­ban tik­kasz­tó, ke­mény, ve­szé­lyes he­lyek.

– Úgy tű­nik, eu­ró­pai em­ber szá­má­ra ne­he­zen vi­sel­he­tő az ot­ta­ni klí­ma.

– Pá­pua Új-Gui­nea óri­á­si or­szág, ahol a tró­pu­si ten­ger­part­tól a ko­pár hegy­csú­cso­kig min­den meg­ta­lál­ha­tó. Mi a ten­ger­par­ton él­tünk négy évig. Itt évi öt­ezer mil­li­mé­ter eső esett – Ma­gyar­or­szág át­la­ga hat-hét­száz mil­li­mé­ter –, el­vi­leg két év­szak volt, de va­ló­já­ban alig érez­tünk kü­lönb­sé­get. Há­rom­száz­hat­van­öt nap sza­u­na – így jel­le­mez­het­nénk ta­lá­ló­an az ot­ta­ni ég­haj­la­tot. A pá­ra és for­ró­ság elől nincs me­nek­vés, a szek­ré­nye­ket fű­te­ni kell, hogy a ru­há­kat, fon­tos ira­to­kat vagy a fény­ké­pe­ző­gé­pet ne bo­rít­sa be a pe­nész. Az ágy­ne­mű ál­lan­dó­an ned­ves, az em­ber bő­re úgy­szin­tén. Az el­ső év­ben meg kel­lett küz­de­nünk az ál­lan­dó fer­tő­zé­sek­kel, bőr­prob­lé­mák­kal, ame­lyek a he­lyi la­ko­so­kat sem kí­mé­lik, hi­szen az ő élet­kö­rül­mé­nye­ik, sze­gé­nyes táp­lál­ko­zá­suk még véd­te­le­neb­bé te­szi őket.

– A pá­rán és a for­ró­sá­gon kívül volt más is, amit ne­he­zen vi­selt el a csa­lád?

– Ami­re a leg­ne­he­zebb szív­vel gon­do­lunk vissza a Pá­pua Új-Gui­ne­án el­töl­tött négy évünk­ből, az a rend­kí­vül rossz köz­biz­ton­ság. Ott­lé­tünk­kor min­den­na­po­sak vol­tak a rab­lá­sok, be­tö­ré­sek, tá­ma­dá­sok, lö­völ­dö­zé­sek. Időn­ként a bű­nö­zők el­tor­la­szol­ták az uta­kat, hogy könnyen ki­foszt­has­sák a gép­ko­csi­kat és a ben­nük ülő véd­te­len uta­so­kat. Akadt olyan misszi­o­ná­ri­us csa­lád is, amely nem bír­ta en­nek a fe­szült­sé­gét, és né­hány hó­nap múl­va ha­za­ment. A misszió oda­ér­ke­zé­sünk­kor pi­ci ha­jó­kür­tök­kel lá­tott el min­ket, hogy min­dig tart­sunk egyet a ke­zünk ügyé­ben, és fül­si­ke­tí­tő hang­já­val ijesszük el a tá­ma­dót, és kér­jünk se­gít­sé­get. Ar­ról, hogy ser­dü­lő lá­nyunk egye­dül az ut­cá­ra lép­jen, szó sem le­he­tett, de még a bolt­ban is szo­ro­san a kö­ze­lem­ben kel­lett ma­rad­nia, hogy ne zak­las­sák. Még most, évek múl­va is azon ka­pom ma­gam né­ha, hogy úgy szo­rí­tom ma­gam­hoz a ké­zi­tás­ká­mat, hogy el­zsib­bad a ka­rom… A négy év alatt hu­szon­négy al­ka­lom­mal ért min­ket kár, va­la­mi­fé­le at­ro­ci­tás, de há­la Is­ten­nek egyi­künk­kel sem tör­tént tra­gé­dia, sze­mély sze­rint nem bán­tal­maz­tak ben­nün­ket.

– A vá­ros­ban élők sze­gény­sé­gén túl más is elő­idéz­het­te az erő­szak­ ilyen fo­kú ter­je­dé­sét?

– Bi­zo­nyá­ra hoz­zá­já­rult eh­hez az or­szág fur­csa, de egy­ben meg­le­he­tő­sen kor­rupt tár­sa­dal­mi be­ren­dez­ke­dé­se is. Ott­lé­tünk­kor, a ki­lenc­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben a po­li­ti­kai éle­tet a tör­zsi szo­ká­sok és tör­vé­nyek ural­ták. A par­la­men­ti kép­vi­se­lők kö­­­zött akadt írás­tu­dat­lan em­ber, és a „wan­tok” – egy nyel­vet be­szé­lő – rend­szer jel­lem­ző volt. Ez tu­laj­don­kép­pen azt je­len­ti, hogy az egy törzs­ből szár­ma­zók erő­sen össze­tar­ta­nak, és min­den szin­ten ki­zá­ró­la­gos ked­vez­mé­nye­ket biz­to­sí­ta­nak egy­más­nak, nem szá­mít, ki­nek a ká­rá­ra. A par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok ide­jén ki­sebb tör­zsi há­bo­rú zaj­lott, ilyen­kor a vá­ro­sok­ban es­te nyolc után ki­já­rá­si ti­la­lom volt.

– Mind­az, ami­ről most hal­lot­tunk, bi­zony el­ret­tent­he­ti azo­kat, akik­nek a fejé­ben meg­for­dult eset­leg, hogy misszi­ói szol­gá­lat­ra je­lent­kez­ze­nek Pá­pua Új-Gui­ne­á­ba. Mit ta­ná­csol­ná­nak ne­kik?

– Min­den­ki­nek ma­gá­nak kell ve­ze­tést kér­nie az Úr­is­ten­től, és úgy kell dön­te­nie. Rá nem be­szél­he­tünk sen­kit. Pá­pua Új-Gui­ne­án nem könnyű az élet a he­lyi­ek­nek sem, de az eu­ró­pai em­ber­nek még ke­vés­bé. Né­ha úgy érez­tük, majd­nem le­he­tet­len „nor­má­lis” éle­tet él­ni, fő­leg az ég­haj­lat és a köz­biz­ton­ság mi­att. Vissza­te­kint­ve azon­ban mind a né­gyen – két gyer­me­künk ve­lünk van e so­rok fo­gal­ma­zá­sa­kor – egyet­ér­tünk ab­ban, hogy sem­mi­ért nem ad­nánk azt a négy évet, amelyet ott tölt­het­tünk. Olyan benn­szü­lött ba­rá­tok­ra lel­tünk, akik­nek a ba­rát­sá­ga nél­kül sze­gé­nyebb lett vol­na az éle­tünk. S, ha tud­nánk, hogy egyi­kün­ket sem éri majd bán­tó­dás – mint aho­gyan így is volt, Is­ten va­ló­ban min­den vég­ze­tes baj­tól meg­őr­zött ben­nün­ket –, ma is ugyan­úgy be­le­vág­nánk.

B. Pin­tér Már­ta

::Nyomtatható változat::