Élő víz

Egyik nap lel­ke­sen lép­tem oda a szá­mí­tó­gé­pem­hez, hogy foly­tas­sam ko­ráb­ban fél­be­ha­gyott mun­kám. Meg­der­med­tem azon­ban, mert a kép­er­nyőn bal­jós so­rok fo­gad­tak. Több­szö­ri pró­bál­ko­zás­ra sem tud­tam éle­tet le­hel­ni a ma­si­ná­ba, s mi­vel a ki­írt üze­net ko­moly bajt je­lez­he­tett, kezd­tem két­ség­be­es­ni. El­ső­sor­ban nem azért, mint­ha nem bír­nám már egy­ál­ta­lán gép nél­kül, ha­nem azért, mert bi­zo­nyos dokumentumaim­hoz – biz­ton­sá­gi má­so­lat hí­ján – nem tud­tam hoz­zá­fér­ni.

Nem volt kel­le­mes a gon­do­lat, hogy egy­he­ti mun­kám el­vesz­het a tech­ni­ka út­vesz­tő­jé­ben, de még en­nél is job­ban nyo­masz­tott, hogy ha nem tar­tom a ha­tár­időt, ak­kor az­zal má­sok­nak is kel­le­met­len­sé­get, kárt oko­zok. Mert ha elöl­ről kell kez­de­nem a fel­ada­to­mat, és ezt az amúgy is sű­rű he­tem­be va­gyok kény­te­len be­ik­tat­ni, ak­kor már csak egy cso­dá­nak lesz kö­szön­he­tő, ha min­den idejé­ben el­ké­szül.

Nem tud­tam mást ten­ni, Is­ten­re bíz­tam ügye­met. Más­nap az­tán a na­pi áhí­tat, amely a lel­ki ve­zér­fo­nal­ként hasz­nált köny­vecs­kém­ben kö­vet­ke­zett, ép­pen azt hang­sú­lyoz­ta, hogy fö­lös­le­ges ag­go­dal­mas­kod­ni; még ha len­ne is rá okunk, bíz­zuk csak rá ma­gun­kat az Úr­ra, ná­la min­den jó he­lyen van.

Há­lát ad­tam ezért a bá­to­rí­tá­sért, majd té­to­ván meg­kör­nyé­kez­tem a szá­mí­tó­gé­pet. Nem na­gyon hit­tem, hogy van ér­tel­me pró­bál­koz­ni, de azért hát­ha!… Be­in­dult a rend­szer! Sür­gő­sen el­kezd­tem a fon­tos do­ku­men­tu­mok le­men­té­sét, s alig­hogy ez­zel vé­gez­tem, meg­je­lent az elő­ző na­pi bal­jós üze­net. Meg­kap­tam a cso­dát, amely­re szük­sé­gem volt! Ugye, el tud­ja kép­zel­ni a ked­ves ol­va­só, mi­lyen nagy öröm és há­la töl­töt­te be a szí­vem?

Eszem­be jut az a mondat, ame­lyet az Út­mu­ta­tó­ban feb­ru­á­ri ige­ként ol­vas­hat­tam. „Hol van a ti hi­te­tek?” – kér­de­zi Jé­zus a még ta­lán min­dig resz­ke­tő ta­nít­vá­nya­i­tól egy vi­ha­ros cso­da után. Hit­ted-e, hogy ná­lam biz­ton­ság­ban van­nak a gon­dok? – kér­de­zi tő­lem az én Uram a szá­mí­tó­gé­pes ka­la­maj­ka ren­de­ző­dé­se után.

Mi­ről is szól az az ige, amely­ből a jé­zu­si mon­da­tot idéz­tem? Ar­ról, hogy a ta­nít­vá­nyok csó­nak­ja vi­har­ba ke­rül. Ha­tal­mas hul­lá­mok csap­kod­nak kö­rü­löt­tük. Min­den okuk meg­van a fé­le­lem­re. De ugyan­ezt a tör­té­ne­tet más szem­szög­ből néz­ve így is el­mond­hat­nánk: a ta­nít­vá­nyok­kal az al­vó Jé­zus is ott van a vi­har­ba ke­rült csó­nak­ban. A hul­lá­mok­nál is ha­tal­ma­sabb Úr van mel­let­tük. Sem­mi okuk nincs te­hát a fé­le­lem­re. (Mi­cso­da kü­lönb­ség ez! Nyil­ván nem csu­pán né­ző­pont, ha­nem hit kér­dé­se az egész…)

A ta­nít­vá­nyok azon­ban fél­nek. Ijed­ten ráz­zák fel Jé­zust, aki azon­nal cse­lek­szik, le­csen­de­sí­ti a vi­hart, majd ne­kik sze­ge­zi a kér­dést: „Hol van a ti hi­te­tek?” Ho­va lett szí­ve­tek bá­tor­sá­ga? Mi­ért ren­dült meg ben­nem va­ló bi­zal­ma­tok? Elég egy „kis” vi­har, hogy el­fe­lejt­sé­tek: itt va­gyok mel­let­te­tek?

Hol van a te hi­ted, test­vé­rem? Tes­ti, lel­ki, ér­zel­mi, hit­be­li vi­ha­ra­id, ugye, nem fe­led­te­tik, hogy Jé­zus mel­let­ted van? Mert hogy ott van, az egy pil­la­na­tig sem le­het két­sé­ges…

Hu­lej Eni­kő