Keresztény szemmel
Egy kisfiú halála
Voltaképp nem is tudjuk, hogy mi történik. Zúdulnak ránk a hírek, a sokszor emlegetett információs társadalom megannyi áldását és átkát tapasztalhatjuk meg folyamatosan, de a lényeg valahogy mindig kimarad.
Az utóbbi időben történt tragikus eseményekkel kapcsolatban sincs ez másként. Nem tudjuk, hogy kik dobáltak Molotov-koktélt, kik lövöldöztek, kik ölték meg a kiskunlacházi kamaszlányt, miért villant a kés a veszprémi bárban. Nem tudjuk továbbá azt sem, hogy Tatárszentgyörgyön miért nem vették észre a lőtt sebeket, hogy miért zsonglőrködtek a halál okára vonatkozó információkkal, hogy miért igyekszik egymásra hárítani a felelősséget három olyan szerv – a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők –, melyet a mi adóforintjainkból tartanak fent. Vagy hogy Veszprémben miért csak egy nappal később adtak ki elfogatóparancsot, hogy valójában mit tudott és mit nem a rendőrség az enyingi maffiáról.
Mindez csupán egy kis ízelítő az elmúlt hetek, hónapok híreiből. Ha mindehhez hozzátesszük azt, hogy azt sem tudjuk, hogy Zsanettal mi történt a pesti éjszakában, vagy hogy – végül, de nem utolsósorban – 2006. október 23-án pontosan kik és milyen parancsra vertek véresre békés járókelőket is a budapesti utcán, nos, akkor nem csoda, ha a hírek hallatán egyre fásultabbá, keményszívűbbé válik az ember. Vagy egyszerűen csak hárít: „Nem járok tüntetésekre, nem is bánt a rendőrség. Aki odamegy, magára vessen.” „Nem járok éjszakai bárokba, nem is késelnek meg. Nem keresem a bajt, ismert környezetemben, barátaim körében töltöm az időt, nem történhet semmi váratlan.”
Vagy jönnek az előítéletek: „Ilyenek a cigányok, késelnek, verekednek.” „Lopják a fát, különben is csak támogatásból élnek, és még egymásra is vadásznak.” Vagy jönnek a sokatmondónak látszani akaró, nyilván politikai szándékoktól sem mentes magyarázatkísérletek: „Idegen titkosszolgálatok akarják destabilizálni az országot.” „Rossz hírünket akarják kelteni a világban.” Nem is érdemes folytatni a sort: a híreket hallgatva és magunkba nézve nyilván mindnyájan hosszan tudnánk sorolni, hogy mikor érezzük magunkat átverve, mikor hárítunk, mikor keresünk támaszt saját előítéleteinkben.
Ha az előbb azt írtam, hogy a lényeg kimarad, hát tévedtem. Nem marad ki, hisz halljuk, látjuk: emberek halnak meg, és nem ágyban, párnák közt.
Amikor az elmúlt héten a felgyújtott házból kirohanó ötéves kisfiú lelövéséről hallottam, néhány napig nem is tudtam a rendőrség magyarázkodásán háborogni, nem érdekelt a hivatalosságok körmönfont magyarázata, barátaim kétkedése, mely szerint amíg nem is tudjuk, hogy mi történt, addig ne mondjunk semmit; nem érdekelt, hogy ki cigány, és ki nem, ki lopja a fát, él vissza az állam nagyvonalúságával. Nem érdekelt, és ma sem tudok még napirendre térni az eset fölött, bár az ésszerű magyarázatok, okok és okozatok megismerését a szívfacsaró fájdalom elmúltával nyilván továbbra is fontosnak gondolom.
A lelőtt kisfiú pont két hónappal volt idősebb, mint az én idősebbik fiam. Ennek alapján ismerni vélem ártatlanságát, vágyait, gondolatait, még ha kettejük helyzete a körülmények miatt más is. Kinek ártott ez a kis ember? Lehet-e annál lejjebb süllyedni, mint hogy egy menekülő kisgyerekbe eresztenek golyót?
Az erőszak, az erőszakos viselkedés terjedése aggasztó méreteket kezd ölteni, ezt mindenki észreveheti a környezetében. Egyes elemzők már-már olyan etnikai konfliktusokat vizionálnak, amelyek polgárháborús körülményekhez vezetnek. A romló gazdasági helyzetben felerősödnek az indulatok, az amúgy is meglévő előítéletek. Az államhatalom látványos tehetetlenségére immáron nincs se magyarázat, de különösen nincs mentség.
Mint ahogy arra sincs mentség, hogy a megroggyant vagy tudatosan aláásott államhatalom helyett ilyen-olyan paramilitáris szerveződések próbálják átvenni a rendfenntartást. Nem megoldás a megfélemlítés, nem megoldás a gyűlöletkeltés. Lehet a felnőttek játéka, ha bandába tömörülve végigvonulnak Siófokon, vagy egyenruha-paródiába öltözve masíroznak Tatárszentgyörgyön. Az állam feladata lenne, hogy ezeket a játékokat kivegye a felnőttek kezéből, hogy az ötéves gyerekek nyugodtan játszhassanak.
Az állam, amelynek mi, evangélikus keresztények is a polgárai vagyunk, egyelőre tehetetlennek látszik. A mi felelősségünk is, hogy segítsünk, változtassunk e reménytelen helyzeten. Március 3-án este azért gyűltünk össze a Deák téri templomban, hogy a lényegről beszéljünk. Arról, hogy az ő szavára figyeljünk, s másokat is erre figyelmeztessünk: „…te győzd le a rosszat a jóval.”
Prőhle Gergely