Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Vol­ta­képp nem is tud­juk, hogy mi tör­té­nik. Zú­dul­nak ránk a hí­rek, a sok­szor em­le­ge­tett in­for­má­ci­ós tár­sa­da­lom meg­annyi ál­dá­sát és át­kát ta­pasz­tal­hat­juk meg fo­lya­ma­to­san, de a lé­nyeg va­la­hogy min­dig ki­ma­rad.

Az utób­bi idő­ben tör­tént tra­gi­kus ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban sincs ez más­ként. Nem tud­juk, hogy kik do­bál­tak Mo­lo­tov-kok­télt, kik lö­völ­döz­tek, kik öl­ték meg a kis­kun­lac­há­zi ka­masz­lányt, mi­ért vil­lant a kés a veszp­ré­mi bár­ban. Nem tud­juk to­váb­bá azt sem, hogy Ta­tár­szent­györ­gyön mi­ért nem vet­ték ész­re a lőtt se­be­ket, hogy mi­ért zsong­lőr­köd­tek a ha­lál oká­ra vo­nat­ko­zó in­for­má­ci­ók­kal, hogy mi­ért igyek­szik egy­más­ra há­rí­ta­ni a fe­le­lős­sé­get há­rom olyan szerv – a rend­őr­ség, a tűz­ol­tó­ság és a men­tők –, melyet a mi adó­fo­rint­ja­ink­ból tar­ta­nak fent. Vagy hogy Veszp­rém­ben mi­ért csak egy nap­pal ké­sőbb ad­tak ki el­fo­ga­tó­pa­ran­csot, hogy va­ló­já­ban mit tu­dott és mit nem a rend­őr­ség az enyin­gi maf­fi­á­ról.

Mind­ez csu­pán egy kis íze­lí­tő az el­múlt he­tek, hó­na­pok hí­re­i­ből. Ha mind­eh­hez hoz­zá­tesszük azt, hogy azt sem tud­juk, hogy Zsa­net­tal mi tör­tént a pes­ti éj­sza­ká­ban, vagy hogy – vé­gül, de nem utol­só­sor­ban – 2006. ok­tó­ber 23-án pon­to­san kik és mi­lyen pa­rancs­ra ver­tek vé­res­re bé­kés já­ró­ke­lő­ket is a bu­da­pes­ti ut­cán, nos, ak­kor nem cso­da, ha a hí­rek hal­la­tán egy­re fá­sul­tab­bá, ke­mény­szí­vűb­bé vá­lik az em­ber. Vagy egy­sze­rű­en csak há­rít: „Nem já­rok tün­te­té­sek­re, nem is bánt a rend­őr­ség. Aki oda­megy, ma­gá­ra ves­sen.” „Nem já­rok éj­sza­kai bá­rok­ba, nem is ké­sel­nek meg. Nem ke­re­sem a bajt, is­mert kör­nye­ze­tem­ben, ba­rá­ta­im kö­ré­ben töl­töm az időt, nem tör­tén­het sem­mi vá­rat­lan.”

Vagy jön­nek az elő­íté­le­tek: „Ilye­nek a ci­gá­nyok, ké­sel­nek, ve­re­ked­nek.” „Lop­ják a fát, kü­lön­ben is csak tá­mo­ga­tás­ból él­nek, és még egy­más­ra is va­dász­nak.” Vagy jön­nek a so­kat­mon­dó­nak lát­sza­ni aka­ró, nyil­ván po­li­ti­kai szán­dé­kok­tól sem men­tes ma­gya­rá­zat­kí­sér­le­tek: „Ide­gen tit­kos­szol­gá­la­tok akar­ják de­sta­bi­li­zál­ni az or­szá­got.” „Rossz hí­rün­ket akar­ják kel­te­ni a vi­lág­ban.” Nem is ér­de­mes foly­tat­ni a sort: a hí­re­ket hall­gat­va és ma­gunk­ba néz­ve nyil­ván mind­nyá­jan hosszan tud­nánk so­rol­ni, hogy mi­kor érez­zük ma­gun­kat át­ver­ve, mi­kor há­rí­tunk, mi­kor ke­re­sünk tá­maszt sa­ját elő­íté­le­te­ink­ben.

Ha az előbb azt ír­tam, hogy a lé­nyeg ki­ma­rad, hát té­ved­tem. Nem ma­rad ki, hisz hall­juk, lát­juk: em­be­rek hal­nak meg, és nem ágy­ban, pár­nák közt.

Ami­kor az el­múlt hé­ten a fel­gyúj­tott ház­ból ki­ro­ha­nó öt­éves kis­fiú le­lö­vé­sé­ről hal­lot­tam, né­hány na­pig nem is tud­tam a rend­őr­ség ma­gya­ráz­ko­dá­sán há­bo­rog­ni, nem ér­de­kelt a hi­va­ta­los­sá­gok kör­mön­font ma­gya­rá­za­ta, ba­rá­ta­im két­ke­dé­se, mely sze­rint amíg nem is tud­juk, hogy mi tör­tént, ad­dig ne mond­junk sem­mit; nem ér­de­kelt, hogy ki ci­gány, és ki nem, ki lop­ja a fát, él vissza az ál­lam nagy­vo­na­lú­sá­gá­val. Nem ér­de­kelt, és ma sem tu­dok még na­pi­rend­re tér­ni az eset fö­lött, bár az éssze­rű ma­gya­rá­za­tok, okok és oko­za­tok meg­is­me­ré­sét a szív­fa­csa­ró fáj­da­lom el­múl­tá­val nyil­ván to­vább­ra is fon­tos­nak gon­do­lom.

A le­lőtt kis­fiú pont két hó­nap­pal volt idő­sebb, mint az én idő­seb­bik fi­am. En­nek alap­ján is­mer­ni vé­lem ár­tat­lan­sá­gát, vá­gya­it, gon­do­la­ta­it, még ha ket­te­jük hely­ze­te a kö­rül­mé­nyek mi­att más is. Ki­nek ár­tott ez a kis em­ber? Le­het-e an­nál lej­jebb süllyed­ni, mint hogy egy me­ne­kü­lő kis­gye­rek­be eresz­te­nek go­lyót?

Az erő­szak, az erő­sza­kos vi­sel­ke­dés ter­je­dé­se ag­gasz­tó mé­re­te­ket kezd öl­te­ni, ezt min­den­ki ész­re­ve­he­ti a kör­nye­ze­té­ben. Egyes elem­zők már-már olyan et­ni­kai konf­lik­tu­so­kat vi­zi­o­nál­nak, ame­lyek pol­gár­há­bo­rús kö­rül­mé­nyek­hez ve­zet­nek. A rom­ló gaz­da­sá­gi hely­zet­ben fel­erő­söd­nek az in­du­la­tok, az amúgy is meg­lé­vő elő­íté­le­tek. Az ál­lam­ha­ta­lom lát­vá­nyos te­he­tet­len­sé­gé­re im­má­ron nincs se ma­gya­rá­zat, de kü­lö­nö­sen nincs ment­ség.

Mint ahogy ar­ra sincs ment­ség, hogy a meg­roggyant vagy tu­da­to­san alá­ásott ál­lam­ha­ta­lom he­lyett ilyen-olyan pa­ra­mi­li­táris szer­ve­ző­dé­sek pró­bál­ják át­ven­ni a rend­fenn­tar­tást. Nem meg­ol­dás a meg­fé­lem­lí­tés, nem meg­ol­dás a gyű­lö­let­kel­tés. Le­het a fel­nőt­tek já­té­ka, ha ban­dá­ba tö­mö­rül­ve vé­gig­vo­nul­nak Sió­fo­kon, vagy egyen­ru­ha-pa­ró­di­á­ba öl­töz­ve ma­sí­roz­nak Ta­tár­szent­györ­gyön. Az ál­lam fel­ada­ta len­ne, hogy eze­ket a já­té­ko­kat ki­ve­gye a fel­nőt­tek ke­zé­ből, hogy az öt­éves gye­re­kek nyu­god­tan játsz­has­sa­nak.

Az ál­lam, amely­nek mi, evan­gé­li­kus ke­resz­té­nyek is a pol­gá­rai va­gyunk, egy­elő­re te­he­tet­len­nek lát­szik. A mi fe­le­lős­sé­günk is, hogy se­gít­sünk, vál­toz­tas­sunk e re­mény­te­len hely­ze­ten. Már­ci­us 3-án es­te azért gyűl­tünk össze a De­ák té­ri temp­lom­ban, hogy a lé­nyeg­ről be­szél­jünk. Ar­ról, hogy az ő sza­vá­ra fi­gyel­jünk, s má­so­kat is er­re fi­gyel­mez­tes­sünk: „…te győzd le a rosszat a jó­val.”

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::