ÉnekKincsTár

Böjt má­so­dik va­sár­nap­ja a töb­bi böj­ti va­sár­nap­hoz ha­son­ló­an be­ve­ze­tő zsol­tá­rá­ról kap­ta el­ne­ve­zé­sét: Re­mi­nis­ce­re – „Em­lé­kezz meg, Uram, ir­gal­mad­ról és ke­gyel­med­ről, mert azok örök­től fog­va van­nak!” (Zsolt 25,6) Ez a kö­nyör­gő imád­ság is utal ar­ra, hogy bár a va­sár­na­pok böj­ti idő­ben is hús­vét­ra em­lé­kez­tet­nek, a pas­sió előt­ti idő­szak­ban fo­ko­za­to­san irá­nyít­ják a gyü­le­ke­ze­tet a bel­ső el­csen­de­se­dés és ön­vizs­gá­lat, Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek egy­re mé­lyebb át­élé­se fe­lé.

A va­sár­nap óegy­há­zi evan­gé­li­u­ma (Mt 15,21–28) a ká­na­á­ni asszony tör­té­ne­tét idé­zi fel, be­mu­tat­va a Jé­zust le­le­mé­nye­sen ké­rő ide­gen asszony ki­tar­tá­sát és azt, aho­gyan ez­zel el­éri cél­ját. Ez a két ige az ir­ga­lom­ra, gyó­gyu­lás­ra szo­ru­ló em­ber imád­sá­gát szó­lal­tat­ja meg más-más mó­don. A nap má­sik két ol­vas­má­nya pe­dig mint­ha az Is­ten ál­tal az em­ber­nek mon­dott két­fé­le fi­gyel­mez­te­tés­nek ad­na han­got: az epis­to­lai ige (1Thessz 4,1–8) meg­szen­te­lő­dés­re int, az ótes­ta­men­tu­mi ol­vas­mány (Ézs 5,1–7) pe­dig a sző­lő­mű­ves pa­nasz­da­la a ter­mé­ket­len sző­lő mi­att.

Az Úr­is­ten, most eléd lé­pek (EÉ 81), éne­kes­köny­vünk egyik leg­szebb kö­nyör­gő éne­ke kü­lö­nö­sen jól il­lik az evan­gé­li­um és a be­ve­ze­tő zsol­tár ka­rak­te­ré­hez. Mi­előtt azon­ban er­re rá­tér­nénk, es­sék né­hány szó ar­ról a szö­veg­ről, mely el­ső­ként kap­cso­ló­dott az ál­ta­lunk is is­mert dal­lam­hoz. An­nál is in­kább in­do­kolt ez, mert a né­met gya­kor­lat­ban ép­pen ez­zel a szö­veg­gel ének­lik böjt má­so­dik va­sár­nap­ján gra­du­ál­ének­ként.

„Ha vég­szük­ség szo­ron­gat­na, / És min­den baj ránk tá­mad­na / Úgy, hogy nincs már ho­va len­nünk, / Vé­get nem ér gyöt­re­del­münk: // Egyet­len­egy vi­ga­szunk van / E föl­dön, a mi Urunk­ban; / Meg­men­te­ni ő fog vé­gül, / Ha őt hív­juk se­gít­sé­gül.” (For­dí­tot­ta Vie­to­risz Jó­zsef, Cit­ha­ra Sanc­to­rum, Bu­da­pest 1935, 801. sz.)

A Wenn wir in höchs­ten Nöten se­in (Ami­kor a leg­na­gyobb ín­ség­ben va­gyunk) kez­de­tű szö­ve­get Pa­ul Eber (1511–1569) ír­ta egy­ko­ri ta­ná­ra, a nürn­ber­gi Jo­a­chim Ca­me­ra­ri­us egyik la­tin nyel­vű szö­ve­ge alap­ján. Eber a wit­ten­ber­gi egye­te­men ta­nult to­vább, majd ott lett la­tin-, fi­zi­ka- (!), ké­sőbb ószö­vet­sé­gi pro­fesszor. Elő­ször a wit­ten­ber­gi vár­temp­lom, majd 1558-tól –Bu­gen­ha­gen ha­lá­la után – a vá­ro­si temp­lom lel­ké­sze volt.

Szo­ros ba­rát­ság fűz­te egy­ko­ri pro­fesszo­rá­hoz, Me­lancht­hon­hoz. Nem túl­zás azt mon­da­ni, hogy Eber a re­for­má­to­rok má­so­dik ge­ne­rá­ci­ó­já­nak egyik leg­ki­emel­ke­dőbb alak­ja, egy­ben több je­les ének­szö­veg köl­tő­je. A szö­veg­ben a pró­bák kö­zött élő em­ber egyet­len re­mény­sé­gé­hez, Is­ten­hez ki­ál­tó imá­ja fo­gal­ma­zó­dik meg. Ez a köl­te­mény azon­ban csak né­me­tül vagy szlo­vák köz­ve­tí­tés­sel volt is­mert Ma­gyar­or­szá­gon.

A dal­lam nagy­já­ból egy­ko­rú a most be­mu­ta­tott szö­veg­gel. Jo­hann Bap­tis­ta Ser­ra­nus lel­kész, kán­tor sze­rez­te. Min­tá­ul szol­gál­ha­tott szá­má­ra a gen­fi zsol­tá­rok egyik dal­lam­szer­ző­jé­nek „Tíz­pa­ran­cso­lat-éne­ke”, amely­re a 140. zsol­tár is éne­kel­he­tő.

Az ál­ta­lunk is­mert szö­veg az ezer­hat­szá­zas évek el­ső fe­lé­ben szü­le­tett. Író­ja Bo­do von Ho­den­berg, egy­ko­ri os­ter­ro­dei tar­to­má­nyi kor­mány­zó. A vers­sza­kok­ban a Szent­há­rom­ság Is­ten­hez kö­nyö­rög: a te­rem­tő Atyá­hoz, a meg­vál­tó Fi­ú­hoz és a meg­szen­te­lő Szent­lé­lek­hez. Az el­ső stró­fá­ban ta­lán kü­lö­nö­sen is erő­sen érez­zük a pár­hu­za­mot a ká­na­á­ni asszony kö­nyör­gé­se és az ének­szö­veg kö­zött. A té­tel meg­je­lent a Du­nán­tú­li éne­kes­könyv el­ső ki­adá­sá­ban. 1982-es éne­kes­köny­vünk is ennek alap­ján vet­te fel, né­hány he­lyen ja­vít­va a pro­zó­di­át.

Éne­künk­nek kü­lön­le­ges súlyt ad, ha tud­juk, hogy ez a szö­veg és dal­lam fog­lal­koz­tat­ta Jo­hann Se­bas­ti­an Ba­chot éle­te leg­vé­gén. Még fi­a­tal­ko­rá­ban írt ugyan­is egy rö­vid fel­dol­go­zást a ko­ráb­bi szö­veg­re; ez a kom­po­zí­ció az Or­gel­büch­le­in cí­mű gyűj­te­mény­ben ma­radt fenn. A da­ra­bot ké­sőbb bő­ví­tett for­má­ban fel­vet­te Lip­csei ko­rál­jai kö­zé. Ami­kor har­mad­szor eh­hez a mű­höz nyúlt, már nem lá­tott, szem­ba­ja el­ha­tal­ma­so­dott, érez­te, hogy kö­ze­le­dik a föl­di bú­csú pil­la­na­ta. Eb­ben a szi­tu­á­ci­ó­ban vet­te elő új­ra ezt a ko­rált, hogy né­hány vál­toz­ta­tás le­jegy­zé­sét kér­je egyik ta­nít­vá­nyá­tól. Ek­kor ke­rült a mű elé a má­so­dik szö­veg: Vor de­i­nen Th­ron tret ich hi­er­mit… (Tró­nu­sod elé lé­pek már…) Az el­ső mel­lett az utol­só – éne­kes­köny­vünk­ben nem kö­zölt – vers­szak is imád­sá­ga le­he­tett ab­ban a hely­zet­ben: „Adj ne­kem bol­dog vé­get, éb­ressz föl az utol­só na­pon, Uram, hogy örök­kön lás­sa­lak té­ged, ámen, ámen, hall­gass meg.”

Fin­ta Ger­gely