Keresztény szemmel

Úgy em­lék­szem, még so­ha­sem ír­tam ar­ról, mi­lyen tá­vol áll tő­lem az a mű­faj, amely­nek je­gyé­ben ez a ro­vat meg­szü­le­tett. A pub­li­cisz­ti­ka, az ép­pen idő­sze­rű – ha nem is a szé­les köz­vé­le­ményt fog­lal­koz­ta­tó, de az ép­pen fon­tos – kér­dé­sek­re ref­lek­tá­ló hoz­zá­szó­lás nem könnyű ke­nyér. S rá­adá­sul új­sá­gunk he­ti­lap vol­ta mi­att óha­tat­la­nul min­dig nagy a ve­szély, hogy ész­re­vé­te­le­i­vel, hoz­zá­szó­lá­sa­i­val el­ké­sik az em­ber.

A mű­faj egyik leg­főbb sza­bá­lyát, a gyor­sa­sá­got és fris­ses­sé­get ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött na­gyon ne­héz, ha egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges, tel­je­sí­te­ni. Bár ép­pen ma­nap­ság mint­ha ha­zai köz­éle­tünk rá­cá­fol­na er­re az ál­lí­tá­som­ra, hi­szen olyan, he­te­kig na­pi­ren­den lé­vő kér­dé­sek, té­mák fog­lal­koz­tat­nak ben­nün­ket, ame­lyek­ről ugyan sok min­den el­mond­ha­tó, de az saj­nos nem, hogy gyor­san el­vesz­tik ak­tu­a­li­tá­su­kat.

Ami­kor a böj­ti idő­szak el­ső va­sár­nap­já­nak es­té­jén eze­ket a so­ro­kat írom, már sok­fe­lé el­ju­tott a hí­re an­nak, hogy egy­há­zunk csen­des együtt­lét­re hív­ja mind­azo­kat, akik nap­ja­ink ször­nyű tra­gé­di­ái fö­lött nem tud­nak, de nem is akar­nak egy­könnyen na­pi­rend­re tér­ni. Re­mél­jük, so­kan meg­hall­ották a hí­vó szót, és ott voltak ezen az al­kal­mon De­ák té­ri temp­lo­munk­ban. Én most – nem fe­led­ve eze­ket a szí­vünk­re ne­he­ze­dő ter­he­ket – in­kább ar­ról sze­ret­nék in­kább ír­ni, ami hi­tünk sze­rint a gyó­gyu­lás és a vál­ság­ból va­ló ki­lá­ba­lás le­he­tő­sé­gét kí­nál­ja fel ne­künk. Ez­zel ta­lán még a mű­faj idő­sze­rű­ség­re vo­nat­ko­zó pa­ran­csát sem sze­gem meg.

„Azért je­lent meg az Is­ten Fia, hogy az ör­dög mun­ká­it le­ront­sa.” (1Jn 3,8b) Ezek­ben a he­tek­ben, böjt ide­jén hang­sú­lyo­san is ez az üze­net áll az egy­ház hi­té­nek, gon­dol­ko­dá­sá­nak, is­ten­tisz­te­le­ti éle­té­nek kö­zép­pont­já­ban. Va­ló­já­ban az egy­ház­ban min­dig ez a fő és egyet­len té­ma: Is­ten úgy sze­ret­te a vi­lá­got, hogy ér­te ad­ta egy­szü­lött Fi­át (Jn 3,16), és ál­ta­la min­den em­ber­nek fel­kí­nál­ja a gyó­gyu­lás, a bűn­bo­csá­nat, a meg­úju­lás le­he­tő­sé­gét. Ezért ami­kor böjt csend­jé­ben kö­zös­sé­ge­ink­ben meg­em­lé­ke­zünk Jé­zus Krisz­tus szen­ve­dé­sé­ről, fel­idéz­zük ke­reszt­út­ját és ke­reszt­ha­lá­lát, ezt azért tesszük, mert hisszük, hogy nin­csen üd­vös­ség sen­ki más­ban (Ap­Csel 4,12).

Per­sze új­ra és új­ra ta­nul­nunk kell, hogy nél­kü­le nem­csak éle­tünk vég­ső kér­dé­se­i­re nincs vá­la­szunk, de min­den­nap­ja­ink­ban sem bol­do­gul­nánk, ha nem ré­sze­sí­te­ne ben­nün­ket az ör­dög ha­tal­mát meg­tö­rő győ­zel­mé­ben. Ne­héz ezt be­lát­ni, mert az em­ber ma­gá­tól nem tud le­mon­da­ni az ön­di­csé­ret him­nu­sza­i­ról. És mint ful­dok­ló a szal­ma­szál­ba, ka­pasz­ko­dik ab­ba a tév­hit­be, hogy azért nem is olyan rossz a hely­zet, és majd meg­old­juk a prob­lé­má­kat… S ta­lán va­ló­ban nem vesszük ész­re, hogy a tel­jes élet­re ve­ze­tő kes­keny úton já­rás mű­vé­sze­tét mi ma­gunk­tól nem tud­juk el­sa­já­tí­ta­ni. Ezt csak a Jé­zus Krisz­tus­ban va­ló hit­ben – aján­dék­ként – kap­hat­ja meg az em­ber. Nél­kü­le még azt sem lát­juk, mennyi ve­szély le­sel­ke­dik ránk!

Böjt el­ső va­sár­nap­já­nak jól is­mert evan­gé­li­u­ma Jé­zus meg­kí­sér­té­sé­nek tör­té­ne­te volt (Mt 4,1–11). Ar­ra min­den bi­zonnyal em­lé­ke­zünk, hogy ő vé­gül le­győz­te a kí­sér­tőt. De ar­ra is em­lé­ke­zünk, hogy az mi­lyen tá­ma­dá­so­kat in­té­zett el­le­ne? A ke­nyér­kér­dés, a val­lás és a ha­ta­lom kö­rül folyt a küz­de­lem. Örök kér­dé­sek ezek. A mi kér­dé­se­ink is. Az út­el­ága­zá­sok­nál, a dön­tő hely­ze­tek­ben csak Jé­zus Krisz­tus kí­sér­té­se­ket le­győ­ző ere­je ve­zet­het ben­nün­ket győ­ze­lem­re.

Itt van mind­járt az el­ső, a ke­nyér­kér­dés. Ha azt hisszük, hogy ez csak a dik­ta­tú­ra év­ti­ze­de­i­ben meg­sa­nyar­ga­tott egy­ház és ke­resz­tény em­be­rek di­lem­má­ja volt, nagy té­ve­dés­be esünk. Igaz, ak­kor gyak­ran hall­hat­tak a lel­ké­szek ilyen mon­da­to­kat: nem jár­ha­tok temp­lom­ba, nem me­het a gye­rek hit­tan­ra, mert ak­kor a fi­ze­tés­eme­lés­nél hát­rányt szen­ve­dek. Ma ta­lán fon­dor­la­to­sabb a hely­ze­tünk, az alap­kér­dés még­is ugyan­az.

Re­mé­lem, igen, re­mé­lem, hogy so­kan ma­guk­ra is­mer­nek, ami­kor gyak­ran is­mét­lő­dő ke­se­rű ta­pasz­ta­la­ta­i­mat így összeg­zem: mi­lyen vi­lág az, ahol az er­kölcs, a tisz­tes­ség, az üz­le­ti be­csü­let, mi­vel nem hoz kel­lő pro­fi­tot, el­vesz­tet­te ér­té­két?

Sen­ki ne higgye, hogy Is­ten rend­jét, aka­ra­tát bün­tet­le­nül meg le­het szeg­ni! Is­ten mal­mai – ha oly­kor túl las­sú­nak tűn­nek is – őröl­nek. Jaj an­nak, aki azt hi­szi, hogy csak ke­nyér­rel és csak a pi­ac­ról él az em­ber!

Az ör­dög tá­ma­dá­sai úgy­ne­ve­zett val­lá­sos éle­tün­ket sem kí­mé­lik. Ilyen­kor min­den­na­pi élet­foly­ta­tá­sunk egé­szen mást mu­tat, mint ke­gyes­ke­dő sza­va­ink. Az adok-ka­pok lo­gi­ká­ja ha­tá­roz­za meg val­lá­sos­ko­dá­sun­kat, és imád­sá­ga­ink, temp­lo­mo­zá­sunk (ha van még egy­ál­ta­lán), ada­ko­zá­sunk mö­gött sok­szor nem is lep­le­zet­ten ott van az alan­tas, szá­mí­tó gon­do­lat: majd csak vissza­fi­ze­ti, meg­há­lál­ja ne­künk ezt az Is­ten! Mint­ha éle­tün­ket, anya­gi ja­va­in­kat, min­de­nün­ket, amink csak van, nem tő­le kap­tuk vol­na! Bi­zony is­ten­kí­sér­tés az ilyen val­lá­sos­ság, s ak­kor ne­künk is szól a ke­mény be­széd: mi­at­ta­tok ká­ro­mol­ják Is­ten ne­vét a po­gá­nyok kö­zött (Róm 2,24).

Az Is­ten Fi­át is fél­re akar­ta ve­zet­ni az ör­dög, ami­kor az­zal hi­te­get­te: ha őt imád­ja, ne­ki ad­ja a vi­lág­ural­mat. A ha­ta­lom kí­sér­té­se so­kak­nak lett és lesz csap­dá­vá: Mind­egy, ho­gyan és mi­lyen áron, de fel kell jut­ni a csúcs­ra! Meg kell sze­rez­ni a ha­tal­mat, mert ural­kod­ni jó! Csa­lá­dot ter­ro­ri­zá­ló fér­fi­ak és asszo­nyok, mun­ka­tár­sa­i­kat sa­nyar­ga­tó fő­nö­kök, kis és nagy kö­zös­sé­get ural­muk alá haj­ta­ni aka­ró ön­je­lölt nép­ve­zé­rek mind egy fá­ból van­nak fa­rag­va. S aki nem Is­tent akar­ja szol­gál­ni a rá­bí­zot­tak ja­vá­nak mun­ká­lá­sá­val is, nem­csak „alatt­va­ló­it” te­szi bol­dog­ta­lan­ná, de el­ad­ja a lel­két is.

Ked­ves ol­va­sók, test­vé­re­im! Nem kel­le­ne en­nek így len­nie, hi­szen meg­je­lent az Is­ten Fia, hogy le­ront­sa az ör­dög mun­ká­it – ben­nünk is.

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület