Élő víz
Mai megtérések 2.
A heideggeri lételmélettől az Élet tanúságáig
Irányváltás címmel 2008. november 4. és december 16. között kéthetente négy rendkívüli alkalmat szervezett a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hermeneutika Tanszéke. A „Sub-klub” (a sub héber szó megtérést jelent) keretében zajlott beszélgetéseket az ötlet- és házigazda, dr. Fabiny Tibor egyetemi tanár vezette. A sorozat célja az volt, hogy a hallgatók és az érdeklődő vendégek közelebbről is megismerjék humán értelmiségiek (bölcsészek, művészek) életútjának „irányváltását”. Hetilapunk böjti számaiban az előadások rövidített és szerkesztett változatait közöljük. Az itt írásban is olvasható tanúságtételek természetesen magukon viselik a szóbeli előadás külső jegyeit. Ezúttal Kocziszky Éva germanista vallomását olvashatják.
„Pedig a lélek az az emberben és a Mindenható lehellése, a mi értelmet ad néki.” (Jób 32,8; Károli-fordítás) Az érettségi után germanisztikát és magyar irodalmat kezdtem tanulni a debreceni egyetemen, majd Budapesten. Gyermekkoromtól fogva különösen érdekelt az antik irodalom és kultúra, az volt a célom, hogy latinul és görögül megtanuljak. Latin tanulmányaimat el is kezdtem Debrecenben Borzsák István professzornál, de hamarosan úgy éreztem, hogy a görög nyelv nélkül nekem ez kevés. Az ELTE-n folytattam a tanulmányaimat, de csak évekkel később vehettem fel a görög szakot, melyet 1985-ben fejeztem be.
Eközben fiatal diplomásként már tanítottam a szegedi József Attila Tudományegyetemen, először magyar irodalomtörténetet, később német irodalmat, s úgy tűnik, ez Isten tervében is így szerepelt. Többször megnyitotta előttem azt a másik ajtót is, de mégsem lett belőlem szűkebb szakmai értelemben klasszika-filológus. A nyolcvanas évek derekán már sikeres oktató voltam Szegeden, docensként jó állásom volt, kutatásaim révén külföldre is eljuthattam, tehát mindaz, ami az úgynevezett jó élethez úgymond szükséges, bőségesen rendelkezésemre állott.
Ekkor, életemnek egyik – inkább csak belső, lelki szempontból nyilvánvaló – mélypontján, 1990-ben úgy éreztem, hogy az egész életem gyorsan halad a halál felé. Nem voltam beteg, férjhez mentem egy kiváló tudós kollégához, szerettem a szakmámat is, de hihetetlen űr keletkezett bennem, s ez évről évre nőtt. Úgy éreztem, nem tudok tovább élni így.
S akkor Isten egyszer csak elért, és szólt hozzám. Akkor konkrétan Lukács evangéliumából a tékozló fiú történetén keresztül, melyben magamra ismertem. Most azonban egy másik bibliai igehelyet idézek, éspedig Ézsaiás 61-ből, amelyben visszatekintve nemcsak azt az irányváltást ismerem fel, amelyről beszélnem kell, hanem az elmúlt tizennyolc évemre is ebben a tükörben tudok visszapillantani. Ézsaiás könyvének ez a fejezete köztudottan azokkal a versekkel kezdődik, melyekkel Jézus maga fogja jellemezni a saját szolgálatát.
„Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, hogy (…) megvígasztaljak minden gyászolót (…), hogy adjak nekik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére.” (Károli-fordítás)
Az életem akkoriban valóban nem volt más, mint kiégett hamu. Isten ezt a halál felé tartó életet fordította az élet felé. Az egész fordulatot – hiszen a megtérés valóban gyökeres fordulatot jelentett nekem – így éltem át, és így élem át ma is: Isten az ő ékességét, lényének közelségét, hozzánk való teljes és odaadó jóságát adta nekem cserébe azért a hamuért, amelyet én kiégett életemként neki adhattam.
Az addigi útról úgy is beszélhetek, mint a szellemi halálról, a semmiről, a szétesésről, bizonyos értelemben a sötétségről. Csüggedt ember voltam, a sok öröm és siker legfeljebb csak egy-egy pillanatra tudott eltölteni, úgyhogy semmi sem adott igazi megelégedést. Emberi kapcsolataim is nagyon megszenvedték ezt a kiüresedést, éreztem, hogy képtelen vagyok bármiben is úgy helytállni, ahogyan szeretném. Isten ezt az űrt, a teljes nihilt kivette belőlem, és betöltött az ő lényével, új életet adott nekem.
Az az október eleji nap 1991-ben, amikor az életemet átadtam Jézus Krisztusnak, valóban radikális változást hozott az életemben. Egyik rá következő éjszaka Jákóbként éltem meg a menny megnyílását a fejem fölött, láttam bele abba, hogy a kis földi életünk egy felfoghatatlan, hatalmas, láthatatlan dimenziónak is a része, hogy hihetetlen magasságok és mélységek felett lebegjük át az életünket. Egy hétre rá pedig – hatéves korom óta először, több mint harminc év szünet után – újra elkezdtem énekelni, szívből, igazi boldogsággal, mindenféle félszegség, szorongás, félelem nélkül, mint aki tudja: az Úr hallja ezt, és örül az ő gyermekei hálaénekének.
Rengeteg kérdés vetődött fel bennem a megtérésem után. Miképpen is viszonyuljak azokhoz az irodalmi művekhez, melyeket oktatok? Hogyan tudom ezeket úgy oktatni, hogy megfeleljen a szakmai követelményeknek, a hermeneutikai, irodalomtudományi előképzettségemnek, de úgy tudjak mégis mindent látni, ahogyan az Ige világosságában látnom kell? Ezúttal csak három mozzanatot emelek ki abból, hogyan értékeltem át addigi tudományos munkásságomat.
1989-ben, mielőtt Isten megérintett, leginkább Heideggerrel foglalkoztam. Rendkívül radikális gondolkodónak tartják őt, ahogyan én is annak tartom. Vissza akart nyúlni az európai gondolkodásnak egy olyan nagyon korai stádiumához, amelyik – miként ő maga mondaná – metafizika előtti, és csak a korai görögségben lelhető föl. Abból a gondolkodói örökségből kívánt meríteni, amelyik nem tagolja szét a világot kettősségekre, mint amilyen a test és a lélek, az ideák és a realitás, és amely ahhoz az eredendő léttapasztalathoz vezet, amit a halál folyamatos jelenléte teremt meg az ember életében. Az ember életének a célja a halál – mondja Heidegger. Ez a halál mindennap ott van velünk, bennünk. A halál ebben az értelemben nemcsak egyszerűen a végesség, a korlátozottság, hanem egy mindennap végiggondolandó feladat.
Ez a filozófia engem a nyolcvanas évektől kezdve rendkívüli mértékben befolyásolt. Amikor azonban Isten élete belém áradt, végiggondoltam, hogy voltaképpen azért tudtam én a heideggeri, a halál felé vezető léttel annyira azonosulni, mert Isten nélkül az életünk éppen így néz ki. Azután elkezdtem átértékelni a heideggeri filozófiához fűződő viszonyomat, mert a halál ebben a formájában engem már nem tart fogva: hiszem azt, hogy valóban átmentem a halálból az életbe. De másként tudom látni az embertársaimat is, akik ugyanezekkel a gondolatokkal küszködnek, és akiknek ezek a kérdések valóban húsba vágóak ma is. Heidegger maga is azt mondta, hogy a filozófia sosem vezet Istenhez. A filozófia olyan terület, amelyről nincs átlépés a hitbe. Az új felismerés örömével tudtam már ezután fordítani Heideggert.
A másik átértékelt terület a görög kultúrához fűződő, számomra ma is rendkívül meghatározó viszonyomat érinti. Ebben a vonatkozásban ma Kierkegaard-ral értek egyet, aki szerint a Krisztus előtti pogányság és a Krisztus utáni pogányság alapvetően különbözik egymástól, mert a Krisztus előtti pogányság Krisztus felé halad, a Krisztus utáni pogányság viszont Krisztustól elfelé tart.
Végül az irodalomhoz és a modern kultúrához fűződő kapcsolatom átgondolása során számos kérdésbe ütköztem, már csak azért is, mert olyan költőkkel foglalkoztam korábban, akik rendkívüli módon küszködtek a kereszténységgel. Az egyik ezek közül Goethe, a másik pedig Friedrich Hölderlin, akinek a költészetéről írtam a kandidátusi disszertációmat. Elgondolkodtatott az a sajátos körülmény, hogy éppen Szophoklész Antigonéjának és Oidipusz királyának a fordítása során vált a költőben visszafordíthatatlanná az a pszichotikus folyamat, mely azután az összeomlásához vezetett.
Hívőként először ezt a könyvet kellett megírnom újra először a magyar, majd két évre rá a német publikáció céljából. Tehát kétszer is újra fel kellett tennem a kérdést, hogy – a biográfiai tényektől elvonatkoztatva – mik azok az egymásnak feszülő antinómiák magukban a szövegekben, amelyek a költői világképet, a költői szövegek intertextuális terét egyszer csak szétfeszítik.
Felfigyeltem arra, hogy miközben Hölderlin görögebb szellemiségű akart lenni maguknál a görögöknél, és Szophoklész szövegeit vissza akarta vezetni archaikus, dionüszikus ősforrásaira, ugyanebben az időben a kései himnuszaiban egyre központibbá és egyúttal irritálóbbá válik számára az egyetlen Fiú, Krisztus alakja. Versek egész sorát írja róla úgy, hogy ezek egyikét sem tudja befejezni. Következésképpen kirajzolódik egy jól érzékelhető törésvonal az archaikus tragikus görögségben mindenki másnál jobban elmélyülő fordító és a Krisztus-himnuszok lírai énje között. Egy helyütt maga Hölderlin is a történelem sebének nevezi a Fiú megjelenését, s talán ez az epheszoszi sebhely, ahogyan ő nevezi, kitapintható a német költő kései versein is.
Az, hogy pszichózis és költészet interferenciális, egymást erősítő kettősébe bevontam harmadik tényezőként a vallást is, akkoriban nem kis vihart kavart itthon és külföldön is, de azután egyre inkább azt tapasztaltam, hogy olyasmire világítottam rá a költő életművében, amire eddig nem figyeltek fel, és ezzel meg tudtam újítani egy olyan kutatási témát, melyben egyébként mint külhoni germanistának nem sok esélyem lenne a meghallgatásra. Azóta egyre gyakrabban idézik ezt a német nyelvű Hölderlin-könyvemet, s második németországi Hölderlin-könyvem is éppen megjelenés előtt áll.
Számomra a kereszténység sosem apologetika, ezért annak mindenkori kritikája bizonyos kontextusban gyakran értékesebb lehet, mint maga a megrekedt, elsekélyesedett hagyomány. Feltehetőleg erre gondolhatott Hamann is akkor, amikor azt állította, hogy számára minden könyv „Biblia”. A königsbergi keresztény gondolkodó nyilvánvalóan sokkolni akart ezzel a kijelentésével. Hogyhogy minden könyv „Biblia” egy hívő ember számára? Minden könyv kinyilatkoztatott igazság lenne? Természetesen nem erről van szó, hanem hogy mindent, valóban mindent lehetséges a Biblia fényében olvasni, úgy érteni és értelmezni, hogy átvilágítsa a Biblia igazsága.
Életem ezen szakaszában megpróbáltam újra rendszerezni az addig megszerzett tudást, éreztem, hogy ezzel sáfárkodnom kell. Egyelőre ez a feladatom.
Kocziszky Éva