Élő víz

Mai meg­té­ré­sek 2.

Hozzászólás a cikkhez

Irány­vál­tás cím­mel 2008. no­vem­ber 4. és de­cem­ber 16. kö­zött két­he­ten­te négy rend­kí­vü­li al­kal­mat szer­ve­zett a Ká­ro­li Gás­pár Re­for­má­tus Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­nak Her­me­ne­u­ti­ka Tan­szé­ke. A „Sub-klub” (a sub hé­ber szó meg­té­rést je­lent) ke­re­té­ben zaj­lott be­szél­ge­té­se­ket az öt­let- és há­zi­gaz­da, dr. Fabiny Tibor egyetemi tanár vezette. A so­ro­zat cél­ja az volt, hogy a hall­ga­tók és az ér­dek­lő­dő ven­dé­gek kö­ze­lebb­ről is meg­is­mer­jék hu­mán ér­tel­mi­sé­gi­ek (böl­csé­szek, mű­vé­szek) élet­út­já­nak „irány­vál­tá­sát”. He­ti­la­punk böj­ti szá­ma­i­ban az elő­adá­sok rö­vi­dí­tett és szer­kesz­tett vál­to­za­ta­it kö­zöl­jük. Az itt írás­ban is ol­vas­ha­tó ta­nú­ság­té­te­lek ter­mé­sze­te­sen ma­gu­kon vi­se­lik a szó­be­li elő­adás kül­ső je­gye­it. Ezúttal Kocziszky Éva germanista vallomását ol­vas­hat­ják.

„Pe­dig a lé­lek az az em­ber­ben és a Min­den­ha­tó le­hel­lé­se, a mi ér­tel­met ad né­ki.” (Jób 32,8; Ká­ro­li-for­dí­tás) Az érett­sé­gi után ger­ma­nisz­ti­kát és ma­gyar iro­dal­mat kez­dtem ta­nul­ni a deb­re­ce­ni egye­te­men, majd Bu­da­pes­ten. Gyer­mek­ko­rom­tól fog­va kü­lö­nö­sen ér­de­kelt az an­tik iro­da­lom és kul­tú­ra, az volt a cé­lom, hogy la­ti­nul és gö­rö­gül meg­ta­nul­jak. La­tin ta­nul­má­nya­i­mat el is kezd­tem Deb­re­cen­ben Bor­zsák Ist­ván pro­fesszor­nál, de ha­ma­ro­san úgy érez­tem, hogy a gö­rög nyelv nél­kül ne­kem ez ke­vés. Az EL­TE-n foly­tat­tam a ta­nul­má­nya­i­mat, de csak évek­kel ké­sőbb ve­het­tem fel a gö­rög sza­kot, me­lyet 1985-ben fe­jez­tem be.

Eköz­ben fi­a­tal dip­lo­más­ként már tanítottam a sze­ge­di Jó­zsef At­ti­la Tu­do­mány­egye­te­men, elő­ször ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­tet, ké­sőbb né­met iro­dal­mat, s úgy tű­nik, ez Is­ten ter­vé­ben is így sze­re­pelt. Több­ször meg­nyi­tot­ta előt­tem azt a má­sik aj­tót is, de még­sem lett be­lő­lem szű­kebb szak­mai ér­te­lem­ben klasszi­ka-fi­lo­ló­gus. A nyolc­va­nas évek de­re­kán már si­ke­res ok­ta­tó vol­tam Sze­ge­den, do­cens­ként jó ál­lá­som volt, ku­ta­tá­sa­im ré­vén kül­föld­re is el­jut­hat­tam, te­hát mind­az, ami az úgy­ne­ve­zett jó élet­hez úgy­mond szük­sé­ges, bő­sé­ge­sen ren­del­ke­zé­sem­re ál­lott.

Ek­kor, éle­tem­nek egyik – in­kább csak bel­ső, lel­ki szem­pont­ból nyil­ván­va­ló – mély­pont­ján, 1990-ben úgy érez­tem, hogy az egész éle­tem gyor­san ha­lad a ha­lál fe­lé. Nem vol­tam be­teg, férj­hez men­tem egy ki­vá­ló tu­dós kol­lé­gá­hoz, szerettem a szak­má­mat is, de hi­he­tet­len űr ke­let­ke­zett ben­nem, s ez év­ről év­re nőtt. Úgy érez­tem, nem tu­dok to­vább él­ni így.

S ak­kor Is­ten egy­szer csak el­ért, és szólt hoz­zám. Ak­kor konk­ré­tan Lu­kács evan­gé­li­u­má­ból a té­koz­ló fiú tör­té­ne­tén ke­resz­tül, mely­ben ma­gam­ra is­mer­tem. Most azon­ban egy má­sik bibliai igehelyet idézek, és­pe­dig Ézsa­i­ás 61-ből, amely­ben vissza­te­kint­ve nem­csak azt az irány­vál­tást is­me­rem fel, amely­ről beszélnem kell, ha­nem az el­múlt ti­zen­nyolc évem­re is eb­ben a tü­kör­ben tu­dok vissza­pil­lan­ta­ni. Ézsa­i­ás köny­vé­nek ez a fe­je­ze­te köz­tu­dot­tan azok­kal a ver­sek­kel kez­dő­dik, me­lyek­kel Jé­zus ma­ga fog­ja jel­le­mez­ni a sa­ját szol­gá­la­tát.

„Az Úr Is­ten lel­ke van én raj­tam azért, hogy (…) meg­ví­gasz­tal­jak min­den gyá­szo­lót (…), hogy ad­jak ne­kik ékes­sé­get a ha­mu he­lyett, öröm­nek ke­ne­tét a gyász he­lyett, di­cső­ség­nek pa­lást­ját a csüg­gedt lé­lek he­lyett, hogy igaz­ság fá­i­nak ne­vez­tes­se­nek, az Úr plán­tá­i­nak, az Ő di­cső­sé­gé­re.” (Ká­ro­li-for­dí­tás)

Az éle­tem ak­ko­ri­ban va­ló­ban nem volt más, mint ki­égett ha­mu. Is­ten ezt a ha­lál fe­lé tar­tó éle­tet for­dí­tot­ta az élet fe­lé. Az egész for­du­la­tot – hi­szen a meg­té­rés va­ló­ban gyö­ke­res for­du­la­tot je­len­tett ne­kem – így él­tem át, és így élem át ma is: Is­ten az ő ékes­sé­gét, lé­nyé­nek kö­zel­sé­gét, hoz­zánk va­ló tel­jes és oda­adó jó­sá­gát ad­ta ne­kem cse­ré­be azért a ha­mu­ért, ame­lyet én ki­égett éle­tem­ként ne­ki ad­hat­tam.

Az ad­di­gi út­ról úgy is be­szél­he­tek, mint a szel­le­mi ha­lál­ról, a sem­mi­ről, a szét­esés­ről, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a sö­tét­ség­ről. Csüg­gedt em­ber vol­tam, a sok öröm és si­ker leg­fel­jebb csak egy-egy pil­la­nat­ra tu­dott el­töl­te­ni, úgy­hogy sem­mi sem adott iga­zi meg­elé­ge­dést. Em­be­ri kap­cso­la­ta­im is na­gyon meg­szen­ved­ték ezt a ki­üre­se­dést, érez­tem, hogy kép­te­len va­gyok bár­mi­ben is úgy helyt­áll­ni, aho­gyan sze­ret­ném. Is­ten ezt az űrt, a tel­jes ni­hilt ki­vet­te be­lő­lem, és be­töl­tött az ő lé­nyé­vel, új éle­tet adott ne­kem.

Az az ok­tó­ber ele­ji nap 1991-ben, ami­kor az éle­te­met át­ad­tam Jé­zus Krisz­tus­nak, va­ló­ban ra­di­ká­lis vál­to­zást ho­zott az éle­tem­ben. Egyik rá kö­vet­ke­ző éj­sza­ka Já­kób­ként él­tem meg a menny meg­nyí­lá­sát a fe­jem fö­lött, lát­tam be­le ab­ba, hogy a kis föl­di éle­tünk egy fel­fog­ha­tat­lan, ha­tal­mas, lát­ha­tat­lan di­men­zi­ó­nak is a ré­sze, hogy hi­he­tet­len ma­gas­sá­gok és mély­sé­gek fe­lett le­beg­jük át az éle­tün­ket. Egy hét­re rá pe­dig – hat­éves ko­rom óta elő­ször, több mint har­minc év szü­net után – új­ra el­kezd­tem éne­kel­ni, szív­ből, iga­zi bol­dog­ság­gal, min­den­fé­le fél­szeg­ség, szo­ron­gás, fé­le­lem nél­kül, mint aki tud­ja: az Úr hall­ja ezt, és örül az ő gyer­me­kei há­la­éne­ké­nek.

Ren­ge­teg kér­dés ve­tő­dött fel ben­nem a meg­té­ré­sem után. Mi­kép­pen is vi­szo­nyul­jak azok­hoz az iro­dal­mi mű­vek­hez, me­lye­ket ok­ta­tok? Ho­gyan tu­dom eze­ket úgy ok­tat­ni, hogy meg­fe­lel­jen a szak­mai kö­ve­tel­mé­nyek­nek, a her­me­ne­u­ti­kai, iro­da­lom­tu­do­má­nyi elő­kép­zett­sé­gem­nek, de úgy tud­jak még­is min­dent lát­ni, aho­gyan az Ige vi­lá­gos­sá­gá­ban lát­nom kell? Ez­út­tal csak há­rom moz­za­na­tot eme­lek ki ab­ból, ho­gyan ér­té­kel­tem át ad­di­gi tu­do­má­nyos mun­kás­sá­go­mat.

1989-ben, mi­előtt Is­ten meg­érin­tett, leg­in­kább Hei­deg­ger­rel fog­lal­koz­tam. Rend­kí­vül ra­di­ká­lis gon­dol­ko­dó­nak tart­ják őt, aho­gyan én is an­nak tar­tom. Vissza akart nyúl­ni az eu­ró­pai gon­dol­ko­dás­nak egy olyan na­gyon ko­rai stá­di­u­má­hoz, ame­lyik – mi­ként ő ma­ga mon­da­ná – me­ta­fi­zi­ka előt­ti, és csak a ko­rai gö­rög­ség­ben lel­he­tő föl. Ab­ból a gon­dol­ko­dói örök­ség­ből kí­vánt me­rí­te­ni, ame­lyik nem ta­gol­ja szét a vi­lá­got ket­tős­sé­gek­re, mint ami­lyen a test és a lé­lek, az ide­ák és a re­a­li­tás, és amely ah­hoz az ere­den­dő lét­ta­pasz­ta­lat­hoz ve­zet, amit a ha­lál fo­lya­ma­tos je­len­lé­te te­remt meg az em­ber éle­té­ben. Az em­ber éle­té­nek a cél­ja a ha­lál – mond­ja Hei­deg­ger. Ez a ha­lál min­den­nap ott van ve­lünk, ben­nünk. A ha­lál eb­ben az ér­te­lem­ben nem­csak egy­sze­rű­en a vé­ges­ség, a kor­lá­to­zott­ság, ha­nem egy min­den­nap vé­gig­gon­do­lan­dó fel­adat.

Ez a fi­lo­zó­fia en­gem a nyolc­va­nas évek­től kezd­ve rend­kí­vü­li mér­ték­ben be­fo­lyá­solt. Ami­kor azon­ban Is­ten éle­te be­lém áradt, vé­gig­gon­dol­tam, hogy vol­ta­kép­pen azért tud­tam én a hei­deg­ge­ri, a ha­lál fe­lé ve­ze­tő lét­tel annyi­ra azo­no­sul­ni, mert Is­ten nél­kül az éle­tünk ép­pen így néz ki. Az­után el­kezd­tem át­ér­té­kel­ni a hei­deg­ge­ri fi­lo­zó­fi­á­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyo­mat, mert a ha­lál eb­ben a for­má­já­ban en­gem már nem tart fog­va: hi­szem azt, hogy va­ló­ban át­men­tem a ha­lál­ból az élet­be. De más­ként tu­dom lát­ni az em­ber­tár­sa­i­mat is, akik ugyan­ezek­kel a gon­do­la­tok­kal küsz­köd­nek, és akik­nek ezek a kér­dé­sek va­ló­ban hús­ba vá­gó­ak ma is. Hei­deg­ger ma­ga is azt mond­ta, hogy a fi­lo­zó­fia so­sem ve­zet Is­ten­hez. A fi­lo­zó­fia olyan te­rü­let, amely­ről nincs át­lé­pés a hit­be. Az új fel­is­me­rés örö­mé­vel tud­tam már ez­után for­dí­ta­ni Hei­deg­gert.

A má­sik át­ér­té­kelt te­rü­let a gö­rög kul­tú­rá­hoz fű­ző­dő, szá­mom­ra ma is rend­kí­vül meg­ha­tá­ro­zó vi­szo­nyo­mat érin­ti. Eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban ma Ki­er­ke­ga­ard-ral ér­tek egyet, aki sze­rint a Krisz­tus előt­ti po­gány­ság és a Krisz­tus utá­ni po­gány­ság alap­ve­tő­en kü­lön­bö­zik egy­más­tól, mert a Krisz­tus előt­ti po­gány­ság Krisz­tus fe­lé ha­lad, a Krisz­tus utá­ni po­gány­ság viszont Krisz­tus­tól el­fe­lé tart.

Vé­gül az iro­da­lom­hoz és a mo­dern kul­tú­rá­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­tom át­gon­do­lá­sa so­rán szá­mos kér­dés­be üt­köz­tem, már csak azért is, mert olyan köl­tők­kel fog­lal­koz­tam ko­ráb­ban, akik rend­kí­vü­li mó­don küsz­köd­tek a ke­resz­tény­ség­gel. Az egyik ezek kö­zül Goe­the, a má­sik pe­dig Fried­rich Höl­der­lin, aki­nek a köl­té­sze­té­ről ír­tam a kan­di­dá­tu­si disszer­tá­ci­ó­mat. El­gon­dol­kod­ta­tott az a sa­já­tos kö­rül­mény, hogy ép­pen Szo­phok­lész An­ti­go­né­já­nak és Oi­di­pusz ki­rá­lyá­nak a for­dí­tá­sa so­rán vált a köl­tő­ben vissza­for­dít­ha­tat­lan­ná az a pszi­cho­ti­kus fo­lya­mat, mely az­után az össze­om­lá­sá­hoz ve­ze­tett.

Hí­vő­ként elő­ször ezt a köny­vet kel­lett meg­ír­nom új­ra elő­ször a ma­gyar, majd két év­re rá a né­met pub­li­ká­ció cél­já­ból. Te­hát két­szer is új­ra fel kel­lett ten­nem a kér­dést, hogy – a bi­og­rá­fi­ai té­nyek­től el­vo­nat­koz­tat­va – mik azok az egy­más­nak fe­szü­lő an­ti­nó­mi­ák ma­guk­ban a szö­ve­gek­ben, ame­lyek a köl­tői vi­lág­ké­pet, a köl­tői szö­ve­gek in­ter­tex­tu­á­lis te­rét egy­szer csak szét­fe­szí­tik.

Fel­fi­gyel­tem ar­ra, hogy mi­köz­ben Höl­der­lin gö­rö­gebb szel­le­mi­sé­gű akart len­ni ma­guk­nál a gö­rö­gök­nél, és Szo­phok­lész szö­ve­ge­it vissza akar­ta ve­zet­ni ar­cha­i­kus, di­o­nü­szikus ős­for­rá­sa­i­ra, ugyan­eb­ben az idő­ben a ké­sei him­nu­sza­i­ban egy­re köz­pon­tib­bá és egy­út­tal ir­ri­tá­lób­bá vá­lik szá­má­ra az egyet­len Fiú, Krisz­tus alak­ja. Ver­sek egész so­rát ír­ja ró­la úgy, hogy ezek egyi­két sem tud­ja be­fe­jez­ni. Kö­vet­ke­zés­kép­pen ki­raj­zo­ló­dik egy jól ér­zé­kel­he­tő tö­rés­vo­nal az ar­cha­i­kus tra­gi­kus gö­rög­ség­ben min­den­ki más­nál job­ban el­mé­lyü­lő for­dí­tó és a Krisz­tus-him­nu­szok lí­rai én­je kö­zött. Egy he­lyütt ma­ga Höl­der­lin is a tör­té­ne­lem se­bé­nek ne­ve­zi a Fiú meg­je­le­né­sét, s ta­lán ez az ep­he­szo­szi seb­hely, aho­gyan ő ne­ve­zi, ki­ta­pint­ha­tó a né­met köl­tő ké­sei ver­se­in is.

Az, hogy pszi­chó­zis és köl­té­szet in­ter­fe­ren­ci­á­lis, egy­mást erő­sí­tő ket­tő­sé­be be­von­tam har­ma­dik té­nye­ző­ként a val­lást is, ak­ko­ri­ban nem kis vi­hart ka­vart itt­hon és kül­föl­dön is, de az­után egy­re in­kább azt ta­pasz­tal­tam, hogy olyas­mi­re vi­lá­gí­tot­tam rá a köl­tő élet­mű­vé­ben, ami­re ed­dig nem fi­gyel­tek fel, és ez­zel meg tud­tam újí­ta­ni egy olyan ku­ta­tá­si té­mát, mely­ben egyéb­ként mint kül­ho­ni ger­ma­nis­tá­nak nem sok esé­lyem len­ne a meg­hall­ga­tás­ra. Az­óta egy­re gyak­rab­ban idé­zik ezt a né­met nyel­vű Höl­der­lin-köny­ve­met, s má­so­dik né­met­or­szá­gi Höl­der­lin-köny­vem is ép­pen meg­je­le­nés előtt áll.

Szá­mom­ra a ke­resz­tény­ség so­sem apo­lo­ge­ti­ka, ezért an­nak min­den­ko­ri kri­ti­ká­ja bi­zo­nyos kon­tex­tus­ban gyak­ran ér­té­ke­sebb le­het, mint ma­ga a meg­re­kedt, el­se­ké­lye­se­dett ha­gyo­mány. Fel­te­he­tő­leg er­re gon­dol­ha­tott Ha­mann is ak­kor, ami­kor azt ál­lí­tot­ta, hogy szá­má­ra min­den könyv „Bib­lia”. A königsbergi keresztény gondolkodó nyil­ván­va­ló­an sok­kol­ni akart ez­zel a ki­je­len­té­sé­vel. Hogy­hogy min­den könyv „Bib­lia” egy hí­vő em­ber szá­má­ra? Min­den könyv ki­nyi­lat­koz­ta­tott igaz­ság len­ne? Ter­mé­sze­te­sen nem er­ről van szó, ha­nem hogy min­dent, va­ló­ban min­dent le­het­sé­ges a Bib­lia fé­nyé­ben ol­vas­ni, úgy ér­te­ni és ér­tel­mez­ni, hogy át­vi­lá­gít­sa a Bib­lia igaz­sá­ga.

Éle­tem ezen sza­ka­szá­ban meg­pró­bál­tam új­ra rend­sze­rez­ni az ad­dig meg­szer­zett tu­dást, érez­tem, hogy ez­zel sá­fár­kod­nom kell. Egy­elő­re ez a fel­ada­tom.

Kocziszky Éva

::Nyomtatható változat::