Kultúrkörök

Szín­ház­zá ala­kult a pest­szent­lő­rin­ci evan­gé­li­kus temp­lom feb­ru­ár 28-án. Sza­ko­nyi Ká­roly Adás­hi­ba cí­mű mű­vét ad­ta elő a ke­len­föl­di szín­ját­szó kör. A két­ fel­vo­ná­sos da­rab éles tár­sa­da­lom­kri­ti­kát fo­gal­ma­zott meg, és szo­mo­rú ké­pet fes­tett az egy­más­tól egy­re job­ban el­ide­ge­ne­dő, a te­le­ví­zi­ót me­re­ven bá­mu­ló Bó­dog csa­lád tag­ja­i­ról, miközben ke­resz­tény üze­ne­tet is hor­do­zott.

Asz­tal a szín­pad kö­ze­pén, raj­ta szó­dás­szi­fon, bo­ros­üveg, vi­rág, kö­rü­löt­te szé­kek. Bal­ol­dalt két fo­tel gon­do­san a te­le­ví­zió elé be­ál­lít­va. A té­vé egy ha­tal­mas do­boz a já­ték­tér egyik sar­ká­ban, a sze­rep­lők té­vé­né­zés köz­ben arc­cal a né­ző­tér fe­lé for­dul­nak. Ki­csit hát­rébb még egy-két szék. A hát­tér­ben te­le­fon­ké­szü­lék és ré­gi le­mez­ját­szó. A sze­rep­lő­kön kor­hű ru­ha. Az Adás­hi­ba 1969-ben, a hold­ra szál­lás évé­ben ját­szó­dik.

A kez­dő je­le­net­ben egy idő­sö­dő há­zas­pár lát­ha­tó. Bó­do­gék meg­él­ték a 20. szá­za­di nagy po­li­ti­kai rend­sze­re­ket – a fe­le­ség a da­rab so­rán több­ször utal ar­ra, hogy ne­héz idő­ket él­tek át, há­bo­rú­kat, for­ra­dal­mat, kom­münt, s óva­kod­ni kell a be­sú­gók­tól. A fér­fi té­vét néz, kom­men­tál­ja a lá­tot­ta­kat, az asszony az asz­talt ren­dez­ge­ti, be­szél­get­nek. Ven­dég­ség­re ké­szül­nek, leg­ki­sebb gye­re­kük szü­le­tés­nap­ját ün­nep­lik.

Sor­ban ér­kez­nek a csa­lád­ta­gok. Dön­ci, a fi­uk, a fel­tö­rek­vő fi­a­tal­em­ber, aki ép­pen va­la­mi­lyen ta­lál­má­nyát igyek­szik pénz­zé ten­ni, s ba­la­to­ni nya­ra­ló­ra al­ku­szik, ki­csit bu­tus­ka fe­le­sé­gé­vel, Sa­ci­val jön. Van­da meg­ke­se­re­dett, ma­gá­nyos, el­vált nő, aki nem­rég köl­tö­zött ha­za a szü­le­i­hez, de min­den moz­du­la­tá­val, mon­da­tával su­gall­ja le­súj­tó vé­le­mé­nyét a csa­lád­já­ról. Ir­mus, a har­ma­dik gye­rek, az ün­ne­pelt el­ké­sik sa­ját kö­szön­té­sé­ről, a töb­bi­ek már ja­vá­ban fa­la­toz­zák a ha­lat és a krump­lit, mi­kor ő be­top­pan. A to­ló­ko­csis szom­széd­asszony, Szűcs­né pe­dig csak a puncs­tor­ná­nál csat­la­ko­zik a tár­sa­ság­hoz.

Ir­mus köz­ben el­tű­nik – az al­bér­lő­höz megy át, hogy meg­kér­dez­ze „egy bi­zo­nyos ügy­ben”. A la­kót Em­ber­fi­nek hív­ják. Kü­lö­nös alak. Sza­kál­las, hal­sza­gú, már a ti­zen­ket­te­dik fur­csa ba­rát je­le­nik meg ná­la egy hó­nap alatt. Csen­des em­ber, nem visz fel nő­ket, nem tart bu­li­kat. Ir­mus azért hív­ja őt át, hogy ment­se meg a csa­lád­ját – a kép­er­nyő­höz ta­padt, egy­más­ra alig fi­gye­lő, pár­be­széd he­lyett egy­más mel­lett el­be­szé­lő em­be­re­ket.

Em­ber­fi azon­ban te­he­tet­len. Még a lát­vá­nyos cso­dák sem se­gí­te­nek. Sen­ki­nek nem tű­nik fel, hogy a szó­dás­üveg­ben bor­rá lesz a víz, és a to­ló­szék­ből fel­pat­tan a szom­széd­asszony. S hi­á­ba erő­sza­kol ki Ir­mus egy adás­hi­bát, az sem se­gít: a fel­há­bo­ro­dott té­vé­né­zők a te­le­font ro­ha­moz­zák meg, hogy sze­re­lőt hív­ja­nak, ahe­lyett hogy ar­ra fi­gyel­né­nek, aki azért jött, hogy fel­old­ja az em­be­rek szen­ve­dé­sét. Em­ber­fi le­mon­dó­an só­hajt­ja, hogy már ő sem te­het sem­mit, ez nem a meg­fe­le­lő pil­la­nat a csa­lád szá­má­ra. Ir­mus ezek után nem lát más ki­utat, mint hogy fog­ja a bő­rönd­jét, és el­megy, hogy más­hol ke­res­se üd­vös­sé­gét.

Az Adás­hi­ba pro­vo­ka­tív da­rab, de nem­csak a té­vé­füg­gő, el­ide­ge­ne­dett csa­lád­kép, ha­nem Em­ber­fi (le)sze­rep­lé­se mi­att is. Két­ség­te­len ugyan­is, hogy Krisz­tust kí­ván­ja ez­zel szim­bo­li­zál­ni a da­rab író­ja, hi­szen a Bib­li­á­ból köl­csö­nöz cso­dá­kat, s új­szö­vet­sé­gi mon­da­to­kat ad a szá­já­ba. Ez a te­sze­to­sza, erőt­len fi­gu­ra azon­ban – szem­ben a Szent­írás ta­nú­ság­té­te­lé­vel – a 20. szá­za­di kör­nye­zet­ben már sem­mi­re sem ké­pes.

Mi­lyen üze­ne­tet vi­het ma­gá­val a pest­szent­lő­rin­ci temp­lom­ban tar­tott elő­adás kö­zön­sé­ge? – tet­te fel a kér­dést a vé­gén Győ­ri Gá­bor, a gyü­le­ke­zet lel­ké­sze, az al­ka­lom há­zi­gaz­dá­ja. Azt, hogy Em­ber­fi a sok­szor ener­vált­nak tű­nő, erőt­len­nek bi­zo­nyu­ló ke­resz­tény egy­há­za­kat és em­be­re­ket jel­ké­pe­zi, akik el­hi­szik: az idő nem al­kal­mas az evan­gé­li­um­ra, és nin­cse­nek éle­te­ket meg­vál­toz­ta­tó jé­zu­si cso­dák. Pro­vo­kál­jon ben­nün­ket a da­rab! Éb­resz­tő! Erőt­len az egy­ház? Meg­le­het! De Krisz­tus sem­mi­kép­pen sem az!

A ke­len­föl­di szín­ját­szó kör tag­jai szín­vo­na­las pro­duk­ci­ót mu­tat­tak be. El­is­me­rés jár azok­nak a fi­a­ta­lok­nak, akik egy éven ke­resz­tül he­ti egy­szer pró­bá­kon ké­szül­tek fel az elő­adás­ra. Ve­ze­tő­jük, Aba­ffy Zol­tán mond­ta el, hogy a kör nyolc éve mű­kö­dik, tag­jai zöm­mel a ke­len­föl­di evan­gé­li­kus if­jú­ság­ból ke­rül­tek ki, s éven­te-más­fél éven­te je­lent­kez­nek egy-egy újabb da­rab­bal. El­ső­sor­ban a he­lyi gyü­le­ke­zet­nek ját­sza­nak, de je­len vol­tak az egyik Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zón is, és meg­hí­vás­ra jöt­tek Pest­szent­lő­rinc­re.

Kö­zö­sen dön­tik el, me­lyik da­ra­bot ad­ják elő; min­dig olyat, amely­ben van ke­resz­tény mon­da­ni­va­ló. Be­mu­tat­ták már pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző­ket: A leg­ki­sebb bo­szor­kány (Lá­zár Er­vin), Seb­he­lyes kéz (is­me­ret­len szer­ző), Csil­lag tá­mad Já­kób­ból (is­me­ret­len szer­ző), A sá­tán­ár­má­nyos­pa­rázs­va­rázs-po­ko­li­kőr­puncs­pancs­ló­dí­tó-bó­dí­tó­ka (Mic­ha­el En­de).

A tár­su­lat ve­ze­tő­je nem ren­de­ző­je az Adás­hi­ba cí­mű da­rab­nak, ez a sze­rep­lők kö­zös mun­ká­ja. Kény­sze­rű­ség­ből nő­i­e­sí­tet­tek két ka­rak­tert: a szom­széd és a leg­ki­sebb gye­rek az ere­de­ti Sza­ko­nyi-da­rab­ban fér­fi volt, a ke­len­föl­di­ek­nél azon­ban Szűcs­ből Szűcs­né, Im­rus­ká­ból pe­dig Ir­mus­ka lett.

Aba­ffy Zol­tán el­mond­ta: „Én in­kább ab­ban se­gí­tet­tem a fi­a­ta­lok­nak, hogy job­ban meg­is­mer­jék azt a kort. Ne­kik a hat­va­nas évek már tör­té­ne­lem, ne­kem sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta­im van­nak ró­la.” Majd hoz­zá­tet­te: „A mai csa­lá­dok­ban az egy­más­ra nem fi­gye­lés és el­ide­ge­ne­dés még hat­vá­nyo­zot­tabb. Ha ak­tu­a­li­zál­nám a da­ra­bot, ak­kor a szü­lők a té­vé előtt ül­né­nek, a gye­re­kek a szá­mí­tó­gé­pet ver­nék, és Van­da fo­lya­ma­to­san te­le­fo­nál­na…” Sze­rep­osz­tás:

Bó­dog, az apa – Scher­mann Sán­dor

Bó­dog­né, a fe­le­sé­ge – Zom­bory Ani­kó

Van­da, az idő­sebb lány – Papp Dó­ra

Dön­ci, a fi­uk – Scher­mann Gé­za

Sa­ci, a fe­le­sé­ge – Ne­mes Il­di­kó (pár­hu­za­mos sze­rep­osz­tás­ban: Gás­pár Mó­ni­ka)

Ir­mus, a fi­a­ta­labb lány – Pet­ró Eni­kő

Szűcs­né, a szom­széd­asszony – Ben­ce Zsó­fi

Em­ber­fi (üze­ne­te van an­nak is, hogy a sze­rep­osz­tás vé­gén van!) – Ga­dó Be­ne­dek

Tech­ni­kus: Csa­pó Dó­ra és Ru­zics­ka Pé­ter

Hu­lej Eni­kő