ÉnekKincsTár

Böjt har­ma­dik va­sár­nap­já­nak el­ne­ve­zé­se Ocu­li, mely az int­ro­i­tus zsol­tár an­ti­fó­ná­já­nak la­tin kez­de­te. „Ocu­li mei sem­per ad Do­mi­num; qu­o­niam ip­se evel­let de la­qu­eo pe­des me­os.” – „Sze­mem az Úr­ra néz szün­te­len, mert ő sza­ba­dít­ja ki lá­bam a csap­dá­ból.” (Zsolt 25,15)

A böj­ti idő­szak de­re­kán já­runk, s az evan­gé­li­um sza­vai (Lk 11,14–28) Jé­zus­nak azt a cso­da­té­te­lét ál­lít­ják elénk, amikor né­má­ból űz ör­dö­göt, és le­győ­zi a sö­tét­ség ha­tal­mát. Krisz­tus ere­je erő­sebb, mint az erős fegy­ve­res, s ere­je ép­pen ár­tat­lan Bá­rány vol­tá­ban rej­lik. Az Efe­zu­si le­vél e va­sár­nap­ra ki­je­lölt sza­ka­sza is ezt mond­ja: „Le­gye­tek te­hát Is­ten kö­ve­tői, mint sze­re­tett gyer­me­kei, és él­je­tek sze­re­tet­ben, aho­gyan a Krisz­tus is sze­re­tett min­ket, és ön­ma­gát ad­ta ér­tünk »ál­do­za­ti aján­dé­kul«…” (Ef 5,1–2)

Ocu­li va­sár­nap­já­nak gra­du­ál­éne­ke egy igen gyak­ran el­hang­zó ko­rál, a Krisz­tus, ár­tat­lan Bá­rány (EÉ 188). Bár éne­kes­köny­vünk­ben a Böjt, nagy­hét fe­je­zet élén ta­lál­ha­tó, leg­in­kább még­is a 11. úr­va­cso­rai li­tur­gia Ag­nus Dei té­te­le­ként is­me­rős szá­munk­ra. Ezt a ket­tős­sé­get tük­rö­zik a né­met éne­kes­köny­vek is: a ré­geb­bi gyűj­te­mény a pas­si­ós éne­kek, a most hasz­ná­la­tos a li­tur­gi­kus dal­la­mok kö­zött ad­ja köz­re.

Az Ag­nus Dei ré­geb­bi ke­le­ti gya­kor­lat nyo­mán a 7. szá­zad­ban ke­rült be­le a mi­se­li­tur­gi­á­ba a com­mu­nio elé, és a ke­nyér meg­tö­ré­se­kor éne­kel­ték. Szö­ve­ge Ke­resz­te­lő Já­nos sza­va­it idé­zi: „Íme, az Is­ten Bá­rá­nya, aki hor­doz­za a vi­lág bű­nét!” (Jn 1,29.36), és li­tá­ni­a­sze­rű imád­sá­got for­mál be­lő­le az „ir­gal­mazz ne­künk” és „adj ne­künk bé­két” ké­ré­sek­kel.

A re­for­má­to­ri úr­va­cso­rai li­tur­gia meg­tart­ja ezt a té­telt. Éne­künk szer­ző­je, Ni­ko­laus De­ci­us (1485 kö­rül – 1546 után) le­for­dít­ja szö­ve­gét né­met­re, és a kö­zép­ko­ri tro­pizá­lá­sok min­tá­já­ra bő­vít­mé­nye­ket il­leszt be­le.

De­ci­us szer­ze­tes volt, s 1519-ben dön­tött a re­for­má­ció mel­lett, majd ké­sőbb Lu­ther­nél ta­nult. Az O Lamm Got­tes, unschul­dig ének­nek mind szö­ve­ge, mind pe­dig dal­la­ma tő­le szár­ma­zik. Az el­ső két vers az ének ősi gyö­ke­rét, az Ag­nus Dei min­tá­ját kö­vet­ve tel­je­sen meg­egye­zik, mind­két stró­fa zá­ra­dé­ka: „Ir­gal­mazz né­künk”, míg a har­ma­di­ké: „Adj né­künk bé­két.”

Gra­du­ál­éne­künk fel­te­he­tő­en 1522 nya­ra és 1523 ko­ra ta­va­sza kö­zött ke­let­ke­zett két má­sik ko­rál­lal együtt, így eze­ket a leg­ré­gibb ere­de­ti né­met evan­gé­li­kus éne­kek kö­zött tart­juk szá­mon. Ta­lán ép­pen a kor­szak leg­el­ső mű­vei, hi­szen Lu­ther­nek ma­gá­nak sem szü­let­tek ezen idő­pont előtt éne­kei. Li­tur­gi­kus funk­ci­ó­ját te­kint­ve De­ci­us mi­se­éne­kek pót­lá­sá­ra, nép­nyel­vű hasz­ná­la­tá­ra szán­ta kom­po­zí­ci­ó­it. Dal­la­ma­it is kö­zép­ko­ri ol­tá­ri éne­kek­ből me­rí­tet­te.

A Krisz­tus, ár­tat­lan Bá­rány kez­de­tű éne­künk ma­gya­rul elő­ször a kéz­ira­tos Eper­je­si gra­du­ál­ban (EpGr, 1635) ta­lál­ha­tó meg, mely jól szem­lél­te­ti, hogy a 16. szá­za­di né­met ko­rá­lok több­nyi­re nem ke­let­ke­zé­sük ko­rá­ban ke­rül­tek át a ma­gyar gya­kor­lat­ba, ha­nem mint­egy száz év­vel ké­sőbb. „Krisz­tus, ár­tat­lan bá­rány, / az ke­reszt­fán meg­ha­la. / Nagy en­ge­del­mes va­la, / az ret­te­ne­tes kín­ban. / Bű­ne­in­ket vi­se­léd, / s po­kol­tul meg­men­tet­él. / Ir­gal­mazz ne­künk, / Hall­gass meg min­ket, / Adj bé­kes­sé­get, / mi ke­gyes meg­vál­tónk.” (EpGr 228)

A ma­gyar vál­to­zat­ban mind­há­rom vers­szak zá­ra­dé­ka más; az ének szö­ve­gé­ben mind­össze egy-egy sor vál­to­zik. Ta­lán ezért szo­kott le evan­gé­li­kus­sá­gunk mind­há­rom vers­szak vé­gig­ének­lé­sé­ről az úr­va­cso­rai li­tur­gi­á­ban. He­lyes, ha leg­alább egy év­ben egy­szer a tel­jes éne­ket is el­éne­kel­jük. A szin­te vál­to­zat­la­nul is­mét­lő­dő vers­sza­kok mi­att meg­erő­sö­dik az ének me­di­ta­tív jel­le­ge: egy pont­ra kon­cent­rál­va „sze­mem az Úr­ra – Is­ten Bá­rá­nyá­ra – néz szün­te­len”.

Bi­zo­nyá­ra so­kan érez­tük, érez­zük tel­je­sít­he­tet­len­nek előt­tünk ál­ló fel­ada­ta­in­kat úgy, amint a Ki­rá­lyok köny­vé­ben Il­lés, ami­kor az Úr an­gya­la má­sod­szor is meg­érin­tet­te, s ezt mond­ta: „…erőd fe­lett ál­ló út áll előt­ted!” (1Kir 19,7) Azon­ban Krisz­tus, az ár­tat­lan Bá­rány meg­halt és fel­tá­madt a mi vált­sá­gunk­ra, bű­ne­ink bo­csá­na­tá­ra. Az ő út­já­ra te­kint­ve me­rít­he­tünk erőt, s emel­het­jük sze­me­in­ket föl­fe­lé, szün­te­le­nül az Úr­ra néz­ve: „Ocu­li mei sem­per ad Do­mi­num…”

Abaffy Nó­ra