Keresztutak

Cell­dö­möl­kön min­den év­ben kö­zö­sen tart­ja meg az öku­me­ni­kus női vi­lág­ima­nap al­kal­mát a he­lyi re­for­má­tus és evan­gé­li­kus, va­la­mint az al­só­sá­gi ró­mai ka­to­li­kus és evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet. Eb­ben az esz­ten­dő­ben a cell­dö­möl­ki evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben az ad­ta a vi­lág­ima­napi együttlét különlegességét, hogy Pá­pua Új-Gui­ne­á­ról és az ot­ta­ni ke­resz­té­nyek éle­té­ről pá­ter Sza­bó Im­re ró­mai ka­to­li­kus misszi­o­ná­ri­us tar­tott elő­adást, aki 1962-től har­minc­két éven át vé­gez­te a misszió szol­gá­la­tát a szi­get­or­szág­ban.

A pá­pua új-gui­ne­ai asszo­nyok ál­tal össze­ál­lí­tott li­tur­gia és Né­meth Ta­más re­for­má­tus lel­kész ige­hir­de­té­se után elő­adá­sát Sza­bó Im­re pá­ter sa­ját fény­kép­fel­vé­te­le­i­vel szí­ne­sí­tet­te. El­mond­ta, hogy már fi­a­tal ko­rá­tól sze­re­tett vol­na olyan hely­re el­jut­ni misszi­o­ná­ri­us­nak, ahol előt­te még sen­ki sem vég­zett misszi­ós feladatot. Pá­pua Új-Gui­ne­á­ban az 1896-ban kez­dő­dött misszi­ós mun­ka csak a ten­ger­par­ton folyt. Ő vi­szont a hegy­vi­dé­ken kezd­het­te meg szol­gá­la­tát, aho­vá fe­hér em­ber ak­kor te­het­te be elő­ször a lá­bát. Elő­ször a he­lyi pi­dzsin nyel­vet kel­lett meg­ta­nul­nia, ame­lyet az an­gol­ból, a né­met­ből és sa­ját nyel­ve­ik­ből, nyelv­já­rá­sa­ik­ból (több száz­ból) ala­kí­tot­tak ki az ott élők.

Vad­em­be­rek­nek mond­ják a benn­szü­löt­te­ket, mert ha­mar el­érik azt a kü­szö­böt, amely után nem tud­ják kont­rol­lál­ni vi­sel­ke­dé­sü­ket. Ezt a misszi­o­ná­ri­us­nak is tud­nia kell. De meg­is­mer­ve őket ki­de­rült, hogy ők is ugyan­úgy tud­nak sze­ret­ni, se­gí­te­ni, ba­rát­koz­ni, és éppúgy be­csü­lik az éle­tet, aho­gyan ne­künk is kel­le­ne – mond­ta.

Sza­bó Im­re négy éven ke­resz­tül jár­ta a vi­dé­ket, és ami­kor le­he­tő­sé­ge volt rá, ak­kor mi­sé­zett, Bib­li­át ol­va­sott, és igye­ke­zett a benn­szü­löt­te­ket meg­ta­ní­ta­ni a ke­resz­tény élet alap­ja­i­ra. Négy év múl­tán kezd­het­te meg a hit­ok­ta­tást egy ka­te­ké­zis­re já­ró ki­sebb fel­nőtt­cso­port­tal a ke­resz­te­lés elő­ké­szí­té­sé­re.

A misszi­o­ná­ri­u­sok má­sik mun­ká­ja a be­te­gek gyó­gyí­tá­sa. Ott az em­be­rek nem kü­lö­ní­tet­ték el a be­te­ge­ket, így igen gyor­san ter­jedt, és nagy szám­ban fer­tő­zött a lep­ra is. Ezért lep­ra­te­le­pe­ket hoz­tak lét­re, és oda gyűj­töt­ték össze az érin­tet­te­ket, és gyógy­sze­res ke­ze­lés­sel el­ér­ték, hogy ne fer­tőz­ze­nek, így ha­za­tér­hes­se­nek.

A jó misszi­o­ná­ri­us ar­ra tö­rek­szik, hogy le­gyen utá­na va­la­ki a hely­bé­li­ek kö­zül, aki át­ve­szi a mun­ká­ját. Ez a fő fel­adat. Így las­san­ként az egész misszi­ós mun­kát át­vet­ték a benn­szü­löt­tek, akik­nek már sa­ját püs­pö­kük is van.

Pá­pua Új-Gui­ne­á­ban az egy­ház las­san a sa­ját lá­bá­ra kezd áll­ni. A leg­na­gyobb ün­nep a ke­resz­te­lő. Ak­kor min­den­ki a fe­hér­be öl­tö­zött ke­reszt­ség­re vá­rók­kal in­dul a temp­lom­ba. „Ki­fe­hé­rí­tik a lel­kü­ket”, ezt jel­zik a fe­hér ru­há­val. Az iga­zi misszi­ós mun­ka azon­ban a ke­resz­te­lés után kez­dő­dik, hi­szen a hí­ve­ket gon­doz­ni, pász­to­rol­ni kell. Sza­bó pá­ter ta­pasz­ta­la­ta sze­rint az ot­ta­ni ke­resz­té­nyek mind­azon­ál­tal hű­sé­ge­sek: sze­ret­nek a temp­lom­ba, a he­lyi kö­zös­ség­be jár­ni, és sze­ret­nek imád­koz­ni.

Rác Dé­nes