Élő víz

Mo­gor­va em­ber volt az órás. Szem­mel lát­ha­tó­an nem sze­re­tett a kun­csaf­tok­kal fog­lal­koz­ni, de mert csak meg kell él­ni va­la­mi­ből, hát be­csü­le­te­sen ki­szol­gált min­den­kit.

Ő a mun­ka em­be­re volt. A szer­ke­ze­te­ket sze­ret­te, a ru­gó­kat, in­gá­kat, fo­gas­ke­re­ke­ket, a pa­rá­nyi cso­dás me­cha­ni­ká­kat. Ak­kor érez­te iga­zá­ban jól ma­gát, ha mun­ka­asz­ta­la fö­lé gör­nyed­ve, sze­mén az el­ma­rad­ha­tat­lan na­gyí­tó­val a ja­ví­tás­ba te­met­kez­he­tett. S mert ügyes ke­zű em­ber volt, nem csak órák ja­ví­tá­sá­val fog­lal­ko­zott. Ha kel­lett, ki­cse­rél­te az ele­met a táv­irá­nyí­tó­ban, és ap­róbb ék­szer­ja­ví­tá­so­kat is el­vál­lalt.

Egy me­dált vit­tem hoz­zá. Va­ló­ban szép da­rab, oszt­rák ipar­mű­vész mun­ká­ja. Le­he­let­fi­nom fog­la­lat­ra sze­relt hat ap­ró bo­ros­tyán­gömb for­máz egy ke­resz­tet. A göm­bök egyi­ke el­hagy­ta a he­lyét.

Az órás még a szok­vá­nyos „Se­gít­he­tek?” kér­dést sem tet­te fel, mi­kor meg­áll­tam a csepp el­adó­pult mel­lett. Mind­össze le­tet­te oku­lá­ré­ját, és kér­dőn rám te­kin­tett. Bi­zo­nyá­ra meg­za­var­tam egy pom­pás sváj­ci szer­ke­zet re­pa­rá­lá­sá­ban.

– Jó na­pot kí­vá­nok! – kezd­tem za­var­tan. – Ezt a füg­gőt sze­ret­ném meg­ra­gasz­tat­ni. Le­esett egy gömb, gon­dol­tam, meg­csi­nál­ja. Ta­lán nem nagy ügy, bár már két he­lyen nem vál­lal­ták el.

Ar­ra gon­dol­tam, a kel­le­té­nél ki­csit hosszabb be­széd­del ta­lán si­ke­rül ol­da­nom a fa­gyos han­gu­la­tot. Az órás azon­ban nem fi­gyelt rám. A sé­rült ke­resz­tet néz­te, úgy tűnt, mint aki lé­lek­ben már ja­vít­ja is, bi­zo­nyá­ra már tud­ta, hogy fog­ja meg­csi­nál­ni. Gon­do­lat­ban már a ke­zei kö­zött for­gat­ta az új mun­ka­da­ra­bot. Majd át­vet­te, s csak ennyit mon­dott:

– Sé­tál­jon egyet!

Nem esett ne­he­zem­re a meg­fel­leb­bez­he­tet­len uta­sí­tás vég­re­haj­tá­sa, an­nál is ke­vés­bé, mert a kö­zel­ben egy kel­le­mes ká­vé­zó hí­vo­ga­tott.

Ta­lán fél óra múl­ha­tott el, ami­kor vissza­tér­tem. A mes­ter szo­kott test­tar­tá­sá­val gör­nyedt mun­ka­asz­ta­la fö­lé, előt­te a lám­pá­ja me­leg bu­rá­ján pi­hent, szá­radt a meg­gyó­gyí­tott ke­reszt.

– Van va­la­mi do­bo­za? – kér­dez­te a szo­kott, nyers stí­lu­sá­ban, mi­köz­ben át­nyúj­tot­ta az ék­szert, és vissza­ült a he­lyé­re.

– Nincs – vá­la­szol­tam –, egy kis pa­pír­zacs­kó­ban hoz­tam. Me­nyi­vel tar­to­zom?

– Sem­mi­vel – mond­ta. – A cég aján­dé­ka.

– Biz­tos? – he­beg­tem bi­zony­ta­la­nul.

– Biz­tos – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan, s fe­lém sem for­dul­va is­mét mun­ká­hoz lá­tott, je­lez­ve ez­zel, hogy ré­szé­ről az ügy­let egy­szer s min­den­kor­ra le­zá­rult, a be­szél­ge­tés vé­get ért.

Nem na­gyon tud­tam szó­hoz jut­ni a szo­kat­lan ked­ves­ség­től, de úgy érez­tem, még­is­csak ki kel­le­ne va­la­hogy fi­zet­ni, jól­le­het nem volt ne­héz be­lát­nom, hogy ez a szám­la most ren­de­zet­len ma­rad. Már in­dul­tam vol­na ki­fe­lé, ami­kor eszem­be ju­tott a ná­la tett leg­utób­bi lá­to­ga­tá­som. Ak­kor a slussz­kul­cso­mat ja­ví­tot­ta meg gyor­san, pon­to­san, ol­csón.

– Hát ak­kor na­gyon kö­szö­nöm, s a múlt­ko­rit is. Az­óta is ki­vá­ló­an üze­mel a kul­csom táv­irá­nyí­tó­ja – tet­tem hoz­zá bú­csú­zó­ul, majd né­mi té­to­vá­zás után el­in­dul­tam ki­fe­lé.

Az órás­mes­ter meg­állt a mun­ká­val. Las­san fe­lém for­dí­tot­ta fe­jét, nem szólt egy szót sem, csak hun­cut­ká­san el­mo­so­lyo­dott. S szin­te érez­tem a há­ta­mon a te­kin­te­tét, amint kö­ve­tett, míg ki­lép­tem a kis üz­let­ből.

Gyar­ma­ti Gá­bor